Advent második vasárnapja

Tornay Krisztina írása

Mária és Erzsébet találkozását a selmecbányai réten szemlélhetjük: háttérben egy város idealizált képe, balra a hegyen a felvidéki Selmecbánya alatti bányarendszer felszínen látható néhány létesítménye, még távolabb hegyekkel és szűk völgyekkel a környező táj. Tavasz van, talán délelőtt. A háttér aranya időtlenné emeli a jelenetet, jelzi, hogy itt olyasmi történik, ami az örökkévalóság világába tartozik: egy olyan történet, amelynek jelentősége, következményei mindörökre megmaradnak.

A gyönyörű, virágokkal teli réten két asszony találkozik: pompás redőzetű ruhában, fejükön művészi igényességgel elrendezett hófehér főkötővel, amely Máriánál hosszan leomló fátyolban folytatódik.
Ez a fátyol úgy hullámzik-fodrozódik, mintha épp ekkor érkezett volna, s a lépések öröme, lendülete még ott rezdül a finom anyag lebbenésében. Mária kezét Erzsébet arcához, ajkához emeli és fölé hajol, a tisztelet, alázat, szeretet mozdulatával. Másik kezével gyengéden int Mária méhe felé, mint aki felismeri azt a titkot, amelyet Márián kívül ekkor még senki sem tud. Mária másik keze, félig a köpeny takarásában – Erzsébet mozdulatát utánozza, mintegy megerősítve annak kérdését, felismerését.

Az arcok befelé fordulóak, elgondolkozóak: a saját történet, egymás története, a születés titka fölötti figyelmes, éber tűnődést tükrözik. Az evangélium szövege szerint Erzsébet szavak nélkül is megérezte, megértette, ki áll előtte: Urának anyja. S üdvözlete, amelyet azóta is mindennap imádkozunk, Mária számára újabb híradás, amelyen el-elgondolkozott bensőjében, egyre mélyebben felfogva a szavak jelentését.

MS mester képe erre a meditációra hív: ezt szolgálják a kép szimbólumai is: az előtér kék írisze, a jövendő szenvedések jele, a kicsiny epervirág s termése, amely a szüzesség és termékenység titkát hordozza, ahogy Mária kibontott haja is a fátyol alatt, s az ötszirmú vörös rózsa a szeretet és az öt seb szimbóluma. A háttér elszáradt faágai a keresztre és az Édenkert halált hozó fájára is utalnak.

A két rokon, egymást szerető és tisztelő, s mély lelki összhangban lévő, Istentől meglátogatott anya találkozásának tiszta pillanatát szemlélhetjük a képen, s ezt a jelenetet az élettel, sarjadással, tavaszi örömmel teli természet veszi körbe.

Ez az elemi, erős, derűs áradás, a növények ünneplő elevensége elsősorban Erzsébet ruhájának színeiben köszön vissza, Mária az írisz színének komoly mélységét viseli köpenyként és a háttér vörös alapra festett arany színének pasztell változatát a ruháján. A kettejükben, kettejük között történő áldott állapot, pillanat elárad a tájon, mindeneknek örömévé lesz.

A kép szinte magyar ikon: szépsége, derűs ereje, élettelisége erőt adó, ihlető. Számos művészt is megérint, így pl. MM mestert (Magyar Mártát), aki iparművészként többször is újraalkotta ezt a kompozíciót. Ezek közül az egyik különösen is izgalmas: a két, tartásában, kézmozdulataikban egyértelműen MS mester hatását mutató nőalak távolabb kerül egymástól: köztük egy hullámzó-lüktető stilizált inda- és virágsor jelenik meg. A fejek és az egész mű alakja, színvilága szecessziós jellegű: a kortárs alkotásban felidézi az eltelt 500 év gazdagságát, súlyát, és egyben az 500 évvel ezelőtti selmecbányai réten történtek jelenvalóságát.