Túl az „igen vagy nem” apóriáján
François Varillon francia jezsuita nem számít korának legjelentősebb szisztematikus teológusai közé – különféle műfajú műveiből mégis kirajzolódik egy karakteres és koherens teológiai szintézis, amelynek a szíve egy nagyvonalúan szerető Isten képe. „A hit öröme az élet öröme” című lelkigyakorlatos beszédgyűjteménye egyik elmélkedésében igen radikális tételt fogalmaz meg: „…azt mondani, hogy Isten szeretet, annyi, mint azt mondani, Isten csak és kizárólag szeretet. […] Isten mindenható? Nem, Isten csak és kizárólag szeretet, ne jöjjenek nekem azzal, hogy azt mondják, hogy mindenható. Isten végtelen? Nem, Isten csak és kizárólag szeretet…” Azt jelenti ez, hogy a szeretet nem egy sokadik Isten tulajdonságai között, hanem az egyetlen lényegi jellemzője, és minden egyéb, a végtelenség, a mindentudás, a mindenhatóság, a szeretetet jellemzi. Egy másik elmélkedésében a teremtést értelmezi ennek a szeretetnek a fényében. A szerető Isten nem tud olyan teremtményeket létbe hívni, akik nem szabadok: hagyja, hogy tőle különböző, sőt hozzá hasonló teremtő erővel rendelkező szabadságok jöhessenek létre (Varillon Hölderlint idézi: „Isten úgy alkotta az embert, mint ahogyan a tenger létrehozta a kontinenseket, azaz visszahúzódva”). Ha a teremtés „gyártás” lenne, ha a teremtő „órásmester” lenne, a teremtett világ hiátusai láttán szemére lehetne vetni, hogy valójában rossz kivitelező, rossz órásmester. Szabad létezőket teremteni ehhez a „kézivezérléshez” képest igen kockázatos, de ezért a legnagyobb hatalmat is feltételezi: a kudarcot vallott szabadság újra-teremtésének hatalmát: ez a megbocsátás hatalma. Milyen paradox, és egyszersmind milyen gyönyörű, hogy ezt a maximális hatalmat az emberré lett Isten éppen a keresztfán gyakorolja, amikor a visszahúzódás maximumát vállalja. Varillon tehát arra inspirál, hogy Isten legnagyobb „csodájának” a mindenféle látványelemet nélkülöző bűnbocsánatot tekintsük.
Egy másik művében, az „Isten szenvedése” címűben frappáns választ ad azoknak, akik Isten „régóta esedékes” közbelépésének elmaradását fájlalják: „Amikor nagy erőszak uralja a világot, mindenféle véres vagy álcázott imperializmus […], a nép csodálkozik és botránkozik Isten türelmén. Ez sokak számára elég ok a hitetlenségre. Pedig ha tudnák, hogy, ezzel szemben, milyen eleven Isten türelmetlensége! Nem kevesebbre van szüksége, hogy legyőzze, mint a szeretet végtelenjére.” Isten, amikor látszólag nem cselekszik, valójában a szeretet, a visszahúzódás, a szabadság tiszteletben tartása hatalmával él. […]
Isten olykor hétköznapi véletlenek labirintusában rejtőzve cselekszik, úgyhogy akár előbb érzékeli a művét a szarkasztikus gyanakvó, mint azok, akiknek valójában szólna az üzenete…
(A teljes írás a februári Vigilia „Hogyan cselekszik Isten?” című összeállításában olvasható.)