Jn 6,51-58
Furcsa világban élünk. Rohanunk s alig állunk meg, ülünk le akár enni is. Az utcán kapunk be valamit. Egyedül. Számosan ritkán étkeznek együtt családtagjaikkal. Akad olyan család, ahol az édesanya alig főz. Futárral hozatják a meleg ételt. Soha nem dobtunk ki ennyi élelmiszert a szemétbe…
A keresztények pedig ebben a világban élve rendszeresen összejönnek egy különös szertartásra. Ahová illik időben érkezni. Nem akármilyen öltözékben. Szerencsés esetben lelkileg-szellemileg fölkészülve a találkozásra. Figyelve egymásra, az énekekre. S a végén, az összejövetel csúcspontján semmi kis búzakenyeret, ostyát s alig korty, csöppnyi bort kapnak.
Ők pedig, kívülállók számára érthetetlen áhítattal fogadják e szegényes étket. Mondják, hallják, hiszik róla: Krisztus teste a semmi kenyér, Krisztus vére a semmi bor. Nem akármi: igen szent dolog. Szentség. Nagy erejű lelki-szellemi táplálék, útravaló. Amit ősi keresztény szokás szerint el lehet vinni a távollévőknek, a betegeknek is. Olyan erős. Amit csak megkeresztelt ember kaphat meg. Aki bánja bűneit és hiszi, hogy a semmi kis étekben és kortyban valósággal Krisztussal találkozik. S ez a Krisztus teszi őt is szentté.
Krisztus maga mondja nekünk az evangéliumban egyszerű, egyértelmű, közvetlen szavakkal: teste étel, vére ital. Életadó a hívőnek. Azt mondja: vegyük Őt magunkhoz. Hogy emlékezzünk Őrá és tegyük ezt meg. Hogy higgyük el: Ő valóban igazi, tartós, romolhatatlan, örök életet tud adni nekünk.
Furcsa világban élünk, az életet hajszoljuk folyton, az pedig elszökik előlünk. Rohanunk, talán már nem tudva, valójában mit keresünk. Mindenekelőtt meg kellene fogadunk a lelki élet nagy mesterének, Szalézi Szent Ferencnek jótanácsát, aki a XVII. században egy tőle lelki útmutatást kérő hölgynek ezt válaszolta: „Mihelyt elkezd egy kicsit lassabban járni, lassabban beszélni és lassabban enni, akkor tudok majd lelki útmutatást adni önnek.” Majd pedig egyszerűen le kéne ülnünk enni. Egyedül, közösen családtagjainkkal, hívő testvéreinkkel. Kialakítani és ápolni a rendszeres közös étkezés kultúráját. Este, vagy reggel, vagy napközben. Hétköznapokon és hétvégén.
Ha így teszünk s ebből a gyakorlatból érkezünk a vasárnapi eucharisztiára, akkor nagyobb eséllyel érthetjük meg mit jelentenek Krisztus Urunk e szavai: „Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.”
Bakos Gergely OSB