101 éve született Thomas Keating OCSO
1923. március 7-én született Thomas Keating trappista szerzetes; a keresztény imádság világszerte ismert mesterére "A világ szíve" című könyvének egyik részletével emlékezünk.
Bizonyos istentapasztalat viszonylag gyakorinak tekinthető az emberek körében. A legtöbben azonban nem beszélnek róla, mert azt hiszik, hogy az ismerőseik bolondnak fogják nézni őket, ha megemlítik, milyen tapasztalatokra tettek szert. Időnként még azok is megtapasztalják a transzcendenciát, akik nem is vallási beállítottságúak, csak éppen nem tudják, hogyan fejezzék ki, amit átéltek. Ha olyasvalakit hallanak beszélni, aki jól láthatóan átélt már efféle gondolatokon túlnyúló, egészen békés és spontán kialakuló tapasztalatokat, eszükbe jutnak azok a saját tapasztalataik, amelyek egykor teljesen valóságosak voltak számukra. Lassan meg kell értenünk, hogy normális dolog, ha valaki szemlélődő; egyszerűen csak ápolnunk kell a saját kontemplativitásunkat.
Előfordult már a kedves olvasóval, hogy néhány percig belső csendet élt át? Hogyan írná le ezt a tapasztalatot? Nem valamiféle mélységesen mély, mindent átható békét érzékelt, azt, hogy jól van és finom öröm járja át? Miért annyira nehéz megőrizni ezt az állapotot, és miért nehéz újra előidézni? Úgy tűnhet, jobb, ha elfelejtjük az egészet, mint hogy kínlódva toporogjunk egy olyan ajtó előtt, amelyet mintha belülről bezártak volna.
E nem szűnő fájdalom ellenére mindenkinek szüksége van a belső csend többszöri átélésére: e nélkül senki sem juthat el a teljes emberségre. Pontosan abban különbözünk a látható teremtés többi részétől, hogy kapcsolatban tudunk lenni a transzcendens valósággal. Ettől leszünk igazán emberek.
Nem is olyan régen egyetemisták keresték fel az apátságot, ahol élek. Egy misztikával foglalkozó kurzuson vettek részt, és terepgyakorlatot végeztek. Miután megosztottam velük néhány alapvető gondolatot, arról kérdeztek, hogyan éltem korábban, miért léptem be a monostorba, s mi kerített hatalmába, hogy ilyen döntésre jutottam. Igyekeztem őszintén válaszolni, de úgy, hogy azért a jó híremet se tegyem tönkre teljesen, majd megkérdeztem tőlük: „Előfordult már, hogy néhány pillanat erejéig belső csendet éltetek át?”
Ezen elgondolkodtak valamelyest, majd szép lassan válaszolni kezdtek a kérdésre. Kétlem, hogy bármelyikük is járt volna templomba. A tanáruktól később megtudtam, hogy a keresztény misztika iránti érdeklődésük nem járt együtt vallásgyakorlással, legalábbis nem rendszeressel. Nagyon megragadó volt hallani, ahogy négyen-öten megpróbálták szavakba önteni, milyen tapasztalatik voltak a belső csenddel kapcsolatban. Ezért hát tovább ütöttem a vasat, és megkérdeztem, milyen volt, amit átéltek. Mire az egyik lány így válaszolt: „Emlékszem néhány olyan alkalomra, amikor az ágyamon feküdtem, s egyszer csak rám tört valamilyen nagy megnyugvás érzése, belső csenddel, békével és örömmel együtt. A gond csak az volt, hogy nem tudtam hosszú távon fenntartani. És miután elmúlt, már nem tudtam visszahelyezkedni ebbe az állapotba.” Egy másik diák a következő benyomását osztotta meg: „Mintha ajtó lenne az emberben, amely általában csukva van. Az ember szeretne bejutni, de nem tud. Olykor azonban egyszerűen kinyílik. És ez csodálatos érzés. Olyan, mintha haza érkeznénk.” „Előidézni tehát nem lehet” – mondtam. Többen is egyszerre rávágták: „Nem.” „Ha nem lehet előidézni, akkor mégis ki nyitja ki az ajtót?” – kérdeztem. Erre már nem tudtak mit mondani, csak abban voltak biztosak, hogy nem ők maguk.
Azután, hogy néhány percig belső csendet éltek át, mintha soha többé nem tudták volna elfelejteni ezeket az alkalmakat, akkor sem, ha csak egyszer fordult elő velük ilyesmi. A tapasztalataik szemlátomást nagy hatást gyakoroltak rájuk, s később egy ideig befolyásolták is a cselekedeteiket. Ám fokozatosan elhalványultak, ahogy a diákok ismét elmerültek a hétköznapok forgatagában. A fiatalok másrészt azt is megemlítették, hogy a belső csendről szerzett tapasztalatuk olyan volt, mintha néhány percig valóban igazán önmaguk lettek volna, mintha igazi önmagukban gyökereztek volna. Mintha mély megerősítést kapott volna a létük.
A belső csend egészen gyakori, sőt általános emberi tapasztalat. Nem csupán rendkívül vallásos vagy szentéletű embereknek van részük benne. A jelek szerint valóságos igényt elégít ki, ugyanolyan valóságosat, mint amilyen a táplálkozás és az alvás. Az ember persze akkor is életben marad, ha nem él át belső csendet, táplálkozás és alvás nélkül viszont nem élhet; a kérdés csak az, milyen minőségű az élete ilyenkor. Ha nem foglalkozik ezzel a spirituális szükséglettel, meglepő úton-módon, például zavaró éhség formájában áll bosszút. Könnyen megtörténhet, hogy megpróbáljuk elfedni ennek az éhségnek az emlékét, csak ne kelljen éreznünk a gyötrelmet, amit okoz. Többféle kényszeres magatartásformába (kábítószerek élvezetébe, szabados szexualitásba, hiperaktivitásba, öncélú munkavégzésbe) menekülhetünk, hogy lerázzuk magunkról éhségünk tudatát.
Úgy tűnik, a természet belénk oltotta a belső csend igényét. Úgy keressük, ahogyan megpróbálunk visszajutni oda, ahol biztonságot, érzelmi melegséget és szeretetet éltünk át. A keresztény kinyilatkoztatás ehhez a természetes irányultságunkhoz kapcsolódik, s tudtunkra adja, ki nyitja ki az ajtót, s ki enged be minket.
A szemlélődő imádság teret ad annak, hogy felfakadjon az Isten iránti éhség és szomjúság. „Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus megállt és felkiáltott: »Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.« Ezt a Lélekről mondta, amelyet a benne hívők meg fognak kapni” (Jn 7,37–38). E szavak nyomatékosan arra hívnak, hogy tegyük félre foglalatosságainkat, s járuljunk Krisztushoz, aki lényünk mélyén lakozik. Ezen a közeledésen és a belőle fakadó tapasztalaton alapul a keresztény spiritualitás minden hiteles formája.