Andrea Riccardi január 12-én egy országjelentésre reagálva az olasz kereszténység helyzetét is elemezte a Famiglia Cristiana című lapban. Az alábbiakban ezt az írását osztjuk meg.
Az egyháznak nem szabad beletörődnie abba, hogy „alvajárók” országa legyen. Történelméből és tapasztalataiból a hit és a remény olyan energiái fakadnak, amelyek mindenkinek, a régi és az új olaszoknak egyaránt jót tesznek. Az olaszok „alvajárók” a Censis jelentése szerint. De a kevesebb hívővel rendelkező közösségnek is van hitenergiája.
Milyen világban élik meg hitüket az olaszok? Az ország társadalmi helyzetéről szóló Censis-jelentés, az olaszok történetét végigkísérő elemzés 57. kiadása segít – Giuseppe De Rita meglátásainak köszönhetően – áttekinteni a jelen és a jövő dinamikáját. Az olaszok emberi valóságán kívül nem lehet hitről sem gondolkodni. A mai olaszok nem azok, akik átélték a II. Vatikáni zsinatot vagy az 1960–1970-es évek életválságait. Ők nem az az „erős” ország, amely ellenállt a terrorizmusnak, és amelyben a katolicizmus döntő szerepet játszott.
A jelentés szerint Olaszország ma az „alvajárók” országa: „Ez annak az átmenetnek az antropológiai eredménye, amely egy olyan világ átlátható grammatikájából, mely szakértelemmel és elkötelezettséggel megoldható problémákat látott, egy olyan világba vezetett, amelyet a bizonytalanság átláthatatlanná tett”. Az olaszok úgy érzik, hogy nem számítanak, döntéseik pedig nem fontosak. E mögött meghúzódik, különösen a fiatalok körében, az attól való félelem, hogy hosszú távú, egzisztenciális döntéseket hozzanak. Többek között a folyamatos veszélyhelyzet (amely csak erősíti az érzést, hogy már semmi sem megbízható) és a háború széles körben kiterjedt jelensége is ezt a hozzáállást segíti elő.
Az emberek a jövővel magányosan néznek szembe, azért is, mert a „mi” számtalan összefüggésben felbomlott. Sokan egyre kevésbé hatékonyak vagy túlságosan nagyigényűek. Ehhez a valósághoz tartozik az egyház is. Az olaszok egyharmada egyedül él, vagyis egyedül gondolkodik a jövőről. A házasságkötések száma csökken: 2008-ban 246 613, 2022-ben pedig csak 180 416 volt. A nem házasok által alapított családokban élők száma 1 600 000. A magányos emberek világa, legalábbis a nagy tendenciákat tekintve, szintén kevésbé érzi magát egy vallási közösséghez tartozónak, miközben a hit családi átadásának csatornái nagyrészt elapadtak. Ráadásul a vallási élet hagyományos referenciái is megfogyatkoztak a területen: kevesebb az ünnepség, a plébániákat összevonják, kevesebb a pap és kevesebb a velük való kapcsolat is… A jelenség különösen a legfiatalabbakat érinti. Kevesen vannak, és visszahúzódnak a saját útjaikat járva. (És még számításba sem vettük azt a 19,8%-ot, akik nem dolgoznak és nem is tanulnak). A fiatalok és a hit világa közötti nehéz kapcsolatot már sokszor hangsúlyozták. Elgondolkodtató, hogy az egyház hogyan tudja a jövő papi testületét ebből a kevés és a végleges döntésektől ódzkodó fiatalból kiállítani.
Olaszország továbbra is a kivándorlók országa (5,8 millióan élnek külföldön), annak ellenére, hogy a bevándorlás az elmúlt húsz évben 5 millió külföldivel nőtt. Ők egy új vallási világot képviselnek 2,7 millió kereszténnyel és 1,5 millió muszlimmal. Az ortodoxok száma 1,5 millió, ők az olasz kereszténység fontos összetevőjévé válnak. A katolikusok (latin-amerikaiak, filippínók…) száma megközelíti a 850 000-et, akik vallási hagyományaikkal eredeti módon járulnak hozzá az egyházhoz.
Ebben az emberi és társadalmi panorámában az egyház nem gondolkodhat a jövőről csak az erők újraelosztásának logikájával. Nem gondolkodhat csak a hanyatlás levezénylésének kultúrájában, lemondva az olaszok 80%-áról. Senkinek sincs a zsebében a megoldás. De a remény fordulatára van szükség.
Andrea Riccardi, Editoriale, in Famiglia Cristiana, 2024. január 12.