Mostanában kéthetente Gödön Emmauszt járunk. Elindulunk, gyaloglunk nyitottan, érzékenyen. Figyeljük, hogyan csatlakozik hozzánk Jézus, itt és most. Mindnyájan útra kelünk kétszer fél órára, két legényke is, úgy 7 és 12 évesek. Az egyik hosszú, szapora léptekkel, elszántan halad, csendben figyel, köröz a focipályán. A másik komótosabban halad a Dunával párhuzamosan, minden érzékszerve finomra állítva.
A többiekkel együtt a mise előtt hírt adnak arról, hogy mivel is találkoztak. A gyorsan járó fiatalabbik legényke sokáig figyel a többiekre, meg befelé. Majdnem a végén szólal meg: nem tudtam lelassulni, – mondja – a hangok fontosak voltak. Így látta magát, így volt, van jelen.
Az idősebbik is hírt adott magáról: Néztem, figyeltem a természetet. Szagoltam az illatokat, tapintottam a lehullott leveleket és köveket. Hallgattam a Duna csobogását, a szél moraját és az ott járó emberek beszédhangját. Mikor arrébb mentem, vettem észre, hogy milyen nyugtató a csend. Jól esett csukott szemmel sétálni. Próbáltam nyugodtan lélegezni.
Így érkeztek a misére: kiélesedett figyelemmel, hátha felismerik Őt a kenyértörésben. Csak néztem őket, egész testük, szemük a teljes nyitottságról árulkodott. Számomra a „tiszta figyelem” voltak.
„Ha nem lesztek olyanok, mint a gyerekek….”