Zátonyi Maura Szent Hildegardról a nőnap apropóján
A magyar származású Zátonyi Maura 1999 óta az eibingeni bencés monostor szerzetese, Bingeni Szent Hildegárd világszerte talán legtekintélyesebb ismerője. A nőnap apropóján készült írása a „Communio” című folyóirat német kiadásának honlapján jelent meg.
A szocialista Magyarországon nőttem fel, és még emlékszem, hogy az ateista rezsimben zaklatásoknak kiszolgáltatott hívő keresztények minden évben ironikusan elhatárolódtak a rezsim által propagált március 8-i nőnaptól. Eléggé meglepett hát, hogy néhány éve egyházi médiumok interjút kezdtek kérni tőlem a nőnap alkalmából. De hát sokan érdeklődnek Bingeni Hildegárd iránt, mégpedig azért, mert a négy női egyházdoktor egyikeként különleges helyzete van az egyházban.
Szent Hildegárdot gyakran a nők egyenjogúságáért harcoló korai aktivistának állítják meg, aki érvényre tudta juttatni akaratát a férfiak által uralt világban és egyházban. Az efféle értelmezések azonban inkább mai projekciók eredményei, nem pedig írásainak beható tanulmányozásán alapulnak.
Leveleit Hildegárd ugyanakkor gyakran magas rangú egyházi személyeknek címezte. Bizonyíthatóan levelezett pápákkal, érsekekkel, püspökökkel, és a császárral is. Ám leveleinek egyik fontos gyűjteményében, amely egy jelentős kódexben maradt fenn, s a kutatás levelezésének hiteles összefoglalásaként tartja számon, ezekből a levelekből jóval kevesebb van, mint azokból, amelyeket apátnőkkel váltott. Kiemelkedő levélgyűjteményében a második legnagyobb címzetti kört alkotják ezek a nők, akik szintén magas egyházi pozícióban voltak. Ennél több levelet Hildegárd csak férfi apátokkal váltott. Az apátnőkkel szemben pedig a benedeki regula nagyon határozott követelményeket fogalmaz meg.
Hildegárdhoz címzett leveleikben az apátnők sokszor beszélnek arról, milyen tehernek, sokszor alig elviselhető tehernek érzik a vezetéssel járó feladataikat. Ezért gyakran felmerül bennük a kérdés, hivatalban kell-e egyáltalán maradniuk, s arra vágynak, hogy visszavonulhassanak, magányosan élhessenek és a szemlélődésnek szentelhessék magukat. Ilyen problémáik persze nemcsak nőknek voltak, de férfi apátoknak is. Hildegárd válaszai mindig egyértelműek: arra inti leveleinek címzettjeit, hogy ne mondjanak le tisztségükről, és teljesítsék feladataikat. Kétféle bölcs és ma már gyakran figyelmen kívül hagyott dolgot ajánl a figyelmükbe: a „stabilitast”, az állhatatosságot, és a „discretiót”, a bölcs mértéktartást.
Amit Hildegárd tanácsként megfogalmaz ezeknek a nőknek, más nehéz helyzetekben is felszabadítóan hathat, azaz nem szorítkozik olyanok élethelyzetére, akiknek vezetői feladataik vannak. A „stabilitas” olyan dinamikus életvitelt jelent, amely konkrét meggyökerezettségen alapul: az ember csak akkor képes arra, hogy ne szaladjon el a nehézségek elől, hanem kitartson azon a helyen, ahol lennie kell, ha megvan benne a változás képessége, amelynek azonban szilárd talajra kell támaszkodnia. A „stabilitas” csak akkor valósítható meg, ha az ember elfogadja a valóságot, többféle nézőpontból tudja látni és szembenéz vele. Ebben sokat segít a „discretio”, az okos megkülönböztetés és tájékozódás, amely révén az ember meg tudja állapítani, mit kell elhagynia és mihez kell határozottan ragaszkodnia.
Maga Hildegárd így fogalmaz az egyik apátnőnek: „Van szemed, hogy láss, és körültekintően körbeszemlélj. Ha valahol piszkot látsz, mosd le, ha valami elszáradt, segíts neki, hogy kizöldüljön. Ügyelj arra, hogy helyesen hordozd terhedet, és szíved erszényében gyűjts a jó gyümölcsöket.”