Lukácsy Sándor: Kölcsey ünnepén
Kölcsey utóélete – halhatatlansága – biztatóan kezdődött. Igaz, halálának híre pártállás szerint más és másféle érzelmi hullámokat vert. Kossuth a börtönben így sóhajtott fel: „miért nem inkább én!” Egy Sztáray gróf viszont elégedetten kiáltotta: „megdöglött végre az a kutya, az a Marat!” De aztán szinte minden szép volt: Eötvös József gyönyörű emlékbeszéddel búcsúztatta; a költők verseket, epigrammákat írtak róla, Vörösmarty is; szobrának elkészítése végett közadakozás indult, s megnyíltak az erszények; műveit kiadták.
De olvasták-e? Greguss Ágost már a 19. század ötvenes éveiben azt tapasztalta, hogy „egyetemleg magasztalják, s alig olvassa egy”, 1938-ban pedig, halálának centenáriumán, Babits arról panaszkodott, hogy Kölcsey „már csak egy arany név”, a Hymnus költőjének neve, de ennek is jobbára csak az első strófáját ismerték, énekelgették. Aztán olyan idő jött, amikor már énekelgetni sem lehetett. Rákosit bosszantotta, hogy a Hymnus az „Isten” szóval kezdődik, s újat akart helyette, mivel azt képzelte, hogy nemzeti himnuszt úgy lehet összeeszkábálni, mint egy fejőszéket. De Illyés nem írt új szöveget, Kodály nem komponált új zenét, Rákosi pedig bizonyára nagyon csodálkozott, hogy 1956. október 23-a után az utcákon hömpölygő nép folyvást a Hymnust énekelte, nem tudott betelni vele.
(A teljes írás: Vigilia, 1990. december, 920–923.