A rendalapító párfogásának ünnepén, patrocíniumkor, újra és újra időszerű feltennünk a kérdést, hogy ki nekünk Kalazancius. Ez mindannyiunk kérdése: gyermekeké, fiataloké, tanároké, mindenkié, aki bárhogyan is kapcsolódik valamely piarista iskola, vagy jelenlét bármilyen tevékenységéhez, közösségéhez. Mit jelent nekünk ő személyesen, és mit jelent ő közösségünknek. És abban, ahogyan a válaszunkat megfogalmazzuk, megtaláljuk azt is, hogy valójában kik vagyunk mi.
Két meghatározást ajánlok magunknak az idei ünnepen:
- Kalazancius nekünk atya,
- Kalazancius nekünk pártfogó.
Az első: Kalazancius számunkra atya. Mégpedig megérintett szívű atya. Látjuk őt Róma utcáin, a korabeli világ központjában, a mienkénél kicsit sem kevésbé zűrzavaros világban, ahogyan felfigyel az utcán játszó (?), lődörgő, céltalanságba beleszédült gyermekekre. Felfigyel azokra, akik nappal nem tartoznak senkihez. Megesik rajtuk a szíve, megérintődik attól a kérdéstől, hogy mi lesz ezekkel a gyermekekkel, magukra hagyva milyen jövő vár ezekre a törékeny életekre, akik már most ki vannak szolgáltatva. Ez a megérintődés felelőssé teszi őt és cselekvésre indítja: mert úgy érintődik meg, hogy nem tehet mást. Azt tette, amit tennie kellett – és a folytatást ismerjük. És mindez atyává teszi őt. Megszületik a szívében az elköteleződés – mégpedig olyan mélyen, hogy az új identitással ruházza őt fel.
Ennek a válasznak a fényében – hogy Kalazancius számunkra megérintett szívű atya – látjuk magunkat is: hogy kik vagyunk mi, gyermekek, fiatalok, felnőttek abban a közösségben, amit piaristaként, azaz Kalazancius közösségeként értelmezünk. Ahogyan Kalazancius Rómájának gyermekei, úgy mi is mindannyian egy zűrzavaros világ kitettjei vagyunk. Azok vagyunk, akik ebben a személytelen forgatagban életet és biztonságot keresünk. Szívünk mélyén – kimondva, vagy kimondatlanul – mind erre vágyunk: életre és biztonságra. Kapcsolódni vágyunk. Vágyunk meglelni saját értékességünket. Megtépázott kabátunk alatt vágyunk megtalálni eredeti méltóságunkat, szépségünket, egységünket. És egy kísérőre vágyunk. A kísérőre: valakire, aki megmutatja nekünk az utat hazafelé. Igen, haza – mert eltévedtünk, mert itt felejtett bennünket az élet, és fázunk.
Itt érkezünk el második válaszunkhoz: Kalazancius számunkra pártfogó. Olyan atya tehát, aki pártunkat fogja – éppen ez teszi őt atyává.
Ha megkérdezzük, hogy ki mire emlékszik a rendalapító életéből, akkor egészen biztos, hogy a sok válasz között a legtöbbször talán az szerepelne, hogy ő az, aki a tanítás után hazakísérte a gyerekeket. Ezt a szabályt már első iskolájában is megfogalmazta, és ez alapszabály lett az alapítástól kezdve az összes piarista iskolában. Ő az tehát, aki hazakísér. És most vonatkoztassunk el attól, hogy mi volt azoknak a gyerekeknek a konkrét otthonában, ahova a város veszélyeitől megóvva hazakísérte őket a sötét utcákon, és az otthon fogalmát nézzük egészen tágasan. Gondoljunk Az Otthonra, ahova személyes hitvallásunk tartalmától és világnézettől függetlenül mindannyian vágyunk.
Kalazancius Istenhez kísér bennünket. Istenhez, aki az Atya. Az ő küldetése, hogy összebarátkoztasson vele bennünket. Az ő küldetése, hogy megmutassa nekünk az Isten igazi arcát azért, hogy bízzunk benne. Azért, hogy ne féljünk tőle. Igen, Kalazancius megmutatja nekünk az Istent. Jézus után, tőle felhatalmazva Atyaként mutatja meg nekünk őt. Megmutatja, hogy mindazt, amit kimondva, kimondatlanul, tudva és tudattalanul keresünk, azt nála, hovatovább benne találjuk meg.
És az út, amelyen vezet, a tanulás útja. Kalazancius tanulásra hív. Arra, hogy ismerjük meg magunkat, és ismerjünk meg mindent, ami körülvesz bennünket. Hogy ismerjük meg a törvényszerűségeket és a világ rendszereit, de nem pusztán magáért a tudásért, hanem azért, hogy felismerjük, hogy mindaz, ami van, Istenhez tartozik. Hogy felismerjük azt a hatalmas gazdagságot, amely bennünk és körülöttünk van. Hogy felismerjük, hogy mindez Istenre mutat, minden őróla szól, és voltaképpen minden egyes őbenne találja meg a helyét, és őbenne áll össze egy egésszé. Megmutatja, hogy a világ, amelyről tanulunk, úgy lesz otthonos, ahogyan egyre jobban megismerjük a Teremtőt, egyre szorosabban kapcsolódunk hozzá – mert benne leljük meg a magunké mellett mindennek a célját és értelmét. Benne talál békére a szív, benne és nála érezzük azt, hogy jó helyen vagyunk, otthon vagyunk.
És egyik leghőbb vágyunkat, a szabadságot is Istennél, Istenben, a vele való egyre szorosabb kapcsolatban találjuk meg. Mert ha ővele tanuljuk a világot, és ha ővele, az ő fényénél szemléljük magunkat, akkor tudjuk megélni, hogy ez nem egy magába zárt rendszer; hogy nem vagyunk bezárva sem magunkba, sem a világba, nincsen ránk zárva egy hatalmas ajtó, nem vagyunk beszorítva a kezdet és vég közé, mert minden oda mutat és oda érkezik, ahova voltaképpen tartozik: Isten felszabadító ölelésébe.
Mindezek fényében újra tegyük fel a kérdést: kik vagyunk tehát akkor? Mi vagyunk az otthonkeresők, az élet értelmét keresők, a szív békéjét és a szabadságot keresők. Igen, ez vagyunk mi mindannyian, akik ma összegyűltünk az alapítót, az atyát és a hazakísérő párfogót ünnepelni.
És Kalazancius lát téged, lát mindannyiunkat, és lát bennünket így együtt. Látja, hogy sokan vagyunk itt, a mi „Rómánk” utcáin: gyermekek, fiatalok, felnőttek – akik nevelők és szülők. Mi mind, akiket meghatároz személyes életünk éppen mostani alakulása, akiket formálnak az éppen mostani világ hatásai, akik mind egy dolgot akarnak: élni. Látja keresésünket, szomjazásunkat, fájdalmainkat és hiányainkat, és látja mindazt, amivel próbálkozunk fennmaradni. Lát, megérintődik és megszólít újra – most is: azt mondja: „Hazakísérlek. Megmutatom neked az utat az Otthonhoz. Megmutatom neked a kulcsot életed értékes és önazonos megéléséhez. És bátorítalak, hogy hatalmazd fel magad, dönts, válts, változtass és élj az úttal. Bátorítalak, hogy hatalmazd fel magad az Élet felé vezető következő lépésre.” És azt is mondja: „Merjetek kapcsolódni: belső értékeitekhez, Istenhez és egymáshoz. Ne féljetek kapcsolódni – mert egyedül hideg van; egyedül törékeny vagy; egyedül veszélyben vagy.” Kalazancius azt mondja, hogy az élet a kapcsolódásban van. Erről szól voltaképpen az is, hogy művét közösségben képzelte el kibontakozni: egy küldetéses, együtt tanuló és együtt kereső közösségben, amely meghív, megőriz, és közösségi mivoltából és Istenhez kapcsolódó mivoltából tud gyógyítani, megtartani és éltetni.
Amikor Kalazanciusban a pártfogót és hazakísérőt látjuk meg, aki az életet adó otthon-tapasztalatot a kapcsolódásban látja, fontos őt méltatva megemlítenünk, hogy a maga korában, az ő Rómájában felismerte a gyermekeknek azt a fajta magányát, amit ma kötődési űrnek hívnak (Dr. Máté Gábor, Dr. Gordon Neufeld, A család ereje). A modern világnak azt a szegénységét írja ez le, hogy a gyerekeknek „nincsen állandó, mély kapcsolatuk a róluk gondoskodó felnőttekkel” (Máté-Gordon 71). Ez egyszerre szól a felnőttek és a gyermekek magányáról. Arról, hogy a világban senki nem találja a helyét és biztonságát. Az önmagát meg nem talált felnőtt pedig nem tud biztonság lenni, nem tud jelen lenni, nem tud az lenni, akire a fejlődő gyermeknek szüksége van. Márpedig a gyermek kapcsolódni akar, mert nagyon is jól működik benne a mindannyiunkba ültetett program, hogy kapcsolatot keressen, mert a kapcsolatban van a biztonság. Mivel azonban a felnőttek között ezt nem találja, mert nem tudják neki kínálni, a kortárs kapcsolatokban keresi. Pusztán a kortárs gyermek-gyermek kapcsolat biztonságos felnőtt kísérés nélkül azonban nem tudja megadni azt, ami az élethez szükséges. Sőt, önmagában veszélyes. Ezt fedezte fel Kalazancius a Róma utcáin csoportokba verődött gyermekeken. És amikor közösségbe hívta őket, és közösségbe hívta köréjük a hozzá hasonlóan megérintett társakat, akkor ezzel a mai napig érvényes választ adott erre a világfájdalomra.
És még valami, amit nem hagyhatunk szó nélkül. Kalazancius sok más mellett még a számunkra élő lelkiismeret. Ő az, aki nem hagy nyugodni. Azt akarja, hogy az ő megérintődése és elköteleződése a mienk is legyen. Azt akarja, hogy a megérintődés a gyermekek sorsán, kitettségükön ne hagyjon nyugodni bennünket, sőt, az váljon hangos felháborodássá. Azt akarja, hogy küldetésünkkel kiáltsuk hangosan, hogy a gyermekek magánya, sok család reménytelensége, a jövőképtelenség, a céltalanság és sodródás, valamint az, amilyen mértékben a mindenfajta szegénység szedi áldozatait, a világ és a társadalom botránya. Kalazancius azt akarja, hogy érintődésünkkel és elköteleződésünkkel az élet jele és a lelkiismeret hangja legyünk.
Kalazancius az ő megérintődésében és felelősségvállalásában új identitásra lelt: atya és pártfogó lett. Az életnek olyan gazdagságát találta meg ebben, amire nem is számított. Történjen velünk is így. Kérjük az ő közbenjárását, hogy a bennünket is meghívó és érintő Isten vegyen el tőlünk minden félelmet, amely elválaszt ettől a megérintődéses és elköteleződéses kapcsolódástól – és voltaképpen az élettől. Kérjük a Lélek ajándékát, hogy elköteleződésünk és melléállásunk éltessen, gazdagítson és formáljon bennünket is. És adjunk hálát minden gyermekért, akivel találkozunk, aki ránk bízza magát – mert az élni akarásra tanítanak bennünket. És kérjük Jézust, hogy ebben a hidegben ne hagyja magára a világot, ne hagyjon magunkra bennünket. Benne akarunk valódi magunkra találni – hogy így, ezzel a bizonyossággal tudjunk biztonság lenni, atya és testvér lenni a gyermekek és fiatalok számára.
Szabó László SchP