Ültem egy körben. Meghívott voltam negyedmagammal. A körben a többiek daganatos betegek voltak. Azért hívtak, hogy képviseljem az egyház mondanivalóját a halálról. A másik három meghívott mást képviselt. A szemekben remény és gyanakvás.
A beszélgetés vezetője feltette az előre megadott kérdéseket. Válasz első, második, harmadik, negyedik. Szavaimban próbáltam benne lenni testestül-lelkestül. Mégis, egyre jobban kopogtak szavaim, egyre jobban távolodtam ettől a körtől. A beszélgetés az egészségügyi rendszer embertelensége felé terelődött. A rendszer a hibás! Miért is? Az Isten is a rendszer része lett valahogy, én is.
Mellettem ült a meghívottak közül egy fiatalasszony, betegsége egyre kevésbé engedte kimozdulni a kerekesszékéből. Mondott pár mondatot arról, hogy az Isten hogyan is fakaszt életet ebből a székbenragadtságból. Néztem, ő nézett engem, váltottunk pár szót a segítő kutyájáról. Nekem is lesz kutyám. Aztán ültünk csendben. A gyógyulás rendszereiről, fejlesztési lehetőségeiről beszélgetett a csapat. Neki nincs gyógyulás, csak Isten van, aki mellé ült.
A beszélgetés véget ért. Felbomlott a kör. Odaültem egy férfi mellé. Beszélgettünk. Arról, ami velünk van. Ami épp velünk van és nem a rendszerekkel.
Eljött az indulásom ideje. Elköszöntem mindenkitől. A sötét utcában lépdeltem kocsim felé. Láttam, hogy baj van. A lámpák már nagyon haloványan világítottak. Az akkumulátor végét járta. Indításkor a motor még nyösszent egy utolsót. Ültem az autóban. A támogató rendszerem feladta.
Eszembe jutott a férfi. Reménykedve, szégyenkezve visszaballagtam. Annyit kérdeztem, van-e a kocsijában „bika”. Rám nézett egy másik férfi is. Elindultunk. Tettük a dolgunkat. Autók ide-oda. Kábelek. Indul az autóm. Erős kézfogások. Beleszorítottunk mindent a délutánból. Az autóm óvatosan elhagyta a település fényeit. A kutya meg a bika velem maradt. Az út nagyon kanyargós volt. Valaki meg mintha ült volna csendben az anyósülésen.