Kővári Magdolna SSS: Gondolatok két ünnep között
A szökőév ellenére idén nagyon rövid az idő a liturgikus év két nagy ünnepköre között. Alig zárult le a karácsonyi ünnepkör, és máris belépünk a nagyböjtbe, mintegy ráfordulva a húsvéti eseményekhez vezető útra. Most, hogy ilyen közel került egymáshoz e két liturgikus időszak, újra megkísért a gondolat: miért is kell ezeket így különválasztani? Természetesen ismerjük a választ, tudjuk, hogy az egyházi év szerepe évről évre végigvezetni minket az üdvtörténet eseményein. Ám egyre gyakrabban gondolkodom el azon (és minél több embert van alkalmam meghallgatni tapasztalatiról, kereséseiről, annál gyakrabban), hogy vajon mennyire vagyunk képesek egyben látni a teljes képet; mennyire állnak össze bennünk a részletek teljes egésszé, és ez hogyan alakítja bennünk az Istenről alkotott elképzeléseinket, a vele való kapcsolatunkat, vallásos gyakorlatainkat.
Mind a megtestesülés, mind a megváltás misztériumában ugyanis az isteni logika lényege nyilvánul meg: az önmagát végtelenül kiüresítő végtelen Szeretet a világba jön, hogy azt belülről alakítsa át lassan, türelemmel, folyamatosan és teljesen ráhagyatkozva azokra, akik őt felismerik és befogadják, s átadják magukat ennek a logikának, hogy társai lehessenek a szeretet munkájában. A világot szétfeszítő ellentéteket és ellenségeskedéseket, melyek kicsiben és nagyban folyamatosan újratermelődni látszanak és megkeserítik az emberi létet, nem erőszakkal, nem felsőbbrendű hatalommal vagy uralommal győzi le érkező Istenünk, hanem a szenvedés mélyére leereszkedő szeretettel, mert (ahogyan Ferenc pápa mondja) „Isten stílusa közelség, együttérzés és gyengédség”. […]
A liturgikus ünnepkörök faladata nem más, mint elősegíteni a találkozást az érkező Istennel. Mert Isten folyamatosan adja magát; és ez az önajándékozás nincs semmiféle feltételhez kötve, mert a Szeretet természete az, hogy túlcsordul – visszatarthatatlanul és elrettenthetetlenül. Részünkről nem marad más, mint helyet készíteni magunkban az ajándéknak, teret engedni az érkezőnek. Annyira egyszerű, hogy nem merjük elhinni; Isten annyira közel van, hogy jelenvalóságának közvetlensége rejtve marad kutakodó, kézzelfogható bizonyságokat kereső tapogatózásaink előtt. Múltunk sebzettségei pedig ránk zárják lelkünk ajtaját és nem látjuk, hogy fényárban úszik a lét – „vak dióban dióként zárva lenni… Én maradok: magam számára börtön…” (Babits Mihály). De Isten rést vág falainkon, mert a Szeretet természete az, hogy feltartóztatatlan. Szenvedéseink, vagy akár tragédiáink célja is talán nem más, mint felszakítani a burkot, hogy beléphessen az Ajándékozó és létrejöhessen végre a találkozás.
Isten természete és működésmódja, a Szeretet logikája egészen más fénybe helyezi vallási gyakorlatainkat, nagyböjti szokásainkat. A nagyböjtnek nem a szenvedés a fókusza, hanem a szeretet; a nagyböjti vallási szokásoknak sem az „önostorozás” a lényegük, nem arról szólnak, hogy bármitől is „megfosszanak” vagy „megszenvedtessenek” minket, hanem arról, hogy tereket nyissanak bennünk, hogy figyelmünket az Érkezőre, a Jelenlévőre tereljék, és szívünket készségessé tegyék a szeretetére.
(A teljes írás a Vigilia februári számában olvasható.)