Czesław Miłosz: A filozófus
Ez a filozófus ateista volt, vagyis egyetlen olyan jelet sem keresett a világmindenségben, amely annak keletkezésére utal. A tudományos feltevések az efféle jelek nélkül is szilárdan álltak, és ő, bár akadtak kétségei, a dolgok természetének megismeréséhez pusztán e feltevésekre hagyatkozott. A tisztesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy jóllehet igen nagyra tartotta a tudományt, nem tartozott ama álmodozók közé, akik azt várják, hogy egy napon majd a puszta értelem lehetővé teszi az emberek számára egy tökéletes társadalom megteremtését.
Azon a véleményen volt, hogy az egyetlen, filozófushoz méltó elmélyült foglalatosság a vallás értelméről elmélkedni. Ha szemére vetették, hogy ateistaként ellentmondásba került önmagával, azt felelte: az ember ellentmondásos lény, következésképpen a vallás jelentőségéről szóló kijelentései teljes összhangban állnak az emberi természettel.
Azt tartotta, hogy az ember minden nagyszerűsége és méltósága a vallásban rejtőzik. A puszta tény, hogy egy ilyen nyomorult, ilyen visszavonhatatlanul halandó teremtmény képes volt megalkotni a jót és a rosszat, a föntit és a lentit, a mennyet és a végtelen szakadékot, felfoghatatlannak tűnt számára, egyúttal szüntelen csodálkozást váltott ki belőle. A végtelen – képzeletünk által körülhatárolhatatlan – világmindenségben sehol nem akadt egyetlen darabka jóság, irgalom, részvét, és az emberi szív vágyai által sürgetett kérdésekre nem érkezett válasz. A filozófus úgy érezte: az emberiség legfőbb vallásainak hívei nem fordítottak kellő figyelmet arra, hogy az emberi tudat milyen végtelenül magányos a csillagos égbolt alatt. […]
A filozófus tisztelete mindenekelőtt a római katolikus, apostoli anyaszentegyház felé irányult, amelynek kétezer éves fennállása önmagában megfelelő érvként szolgál. Abban az évszázadban, amelyben élt, számos ádáz támadásnak volt szemtanúja, amelyeket a Pokol kapui az egyház sziklája ellen intéztek. Humanistaként örülnie kellett volna a természetes emberi vágyakat korlátozó tilalmak gyöngülésének – ám ő fejet hajtott a pápa előtt, aki nyíltan és hangosan, az egész világ előtt bátor volt felmutatni a „nem földi értékek mentén gondolkodók jelét”.
Mivel tudatában volt annak, hogy civilizációnkat pusztulás fenyegeti, ha egy közös igazság nem biztosít számára egyesítő köteléket, a filozófus a maga nyilvános megszólalásaiban mindig a Vatikán által közreadott figyelmeztetések védelmére kelt. Sohasem leplezte a tényt, hogy bár számára nem adatott meg a hit kegyelme, szeretett volna egy lenni az Úr szőlőjének munkásai közül.
A Nobel-díjas író, költő teljes írása a Vigilia januári számában olvasható, Zsille Gábor fordításában.