Somogyi Marcell beszélgetése Váli Dezsővel
Előszeretettel szokta idézni egy barátját, aki valahogy úgy fogalmazott: ha a műteremtémát hirtelen, mondjuk, dombvidékre cserélné, akkor is, azzal is ugyanazt mondaná. Mi az, amit a műteremtéma hordoz, ami ennyire nem ereszti?
Nemrégiben egy gyűjtő barátom egy németországi aukción megvásárolta egy oda kikerült korai, 1982-es nonfiguratív képemet. Mosolyogva mesélte: elsőre zsidó temetőnek látta. Nem alaptalanul. Féltréfából egy képemnek a Zsidó műterem címet adtam. Vagyis csakugyan hordozok témát, de az nem temető és nem műterem. Ne kérdezze, hogy akkor mi. Fellengzősen azt tudom mondani: az életem a csendéletem. Ide tartozik a gondolat, hogy mi is a téma szerepe. A Magas-Tátra. Egy meztelen néni. Őzike. Szobabelső. Aki ezt keresi benne, nem sokra jut. Minek egy virágcsokrot lefesteni. Ha hozunk a piacról, és egy vázában az asztalra kerül – mi annál gyönyörűbb? És pontosabb. Még az illata is. Lefestette Van Gogh és megfestette Munkácsy Mihály. Ég és föld. Mennyi mindent megtudhatunk ezek által; nem a virágról, hanem a két festőről. Egyfelől az a mérhetetlen szenvedés… satöbbi. Vagyis a téma – szerencsés esetben nem félrevezető – első lépcső a mű befogadásában, küszöb. Ami után következne még öt emelet.
Egy másik tétel a téma súlya a képben. Hogy mennyire fontos, netán mennyire domináns. Egy portrénál én sem szabadulok a lehetőségtől, a látott öregember lelkialkatát keresni. De a téma súlya az, ami miatt például keresztet sem rajzolok egy szoba falára.
A mélyen hívő, katolikus festő, aki évtizedek óta imaórával kezdi a napját, akinek számos egyházi intézmény őrzi alkotásait, éppen keresztet nem fest?
Így van; agresszíven szájbarágós lenne. Ha az előbbi metaforánál maradunk, odaszegezné a nézőt a küszöbre, ahelyett hogy beinvitálná a házba. A szakralitás nem itt kezdődik. Egy jó mű ugyanis mindig szakrális, akkor is, ha egy lenge öltözetű nőt ábrázol. Egy remekmű villámvillanás-időre megmutatja Isten köpenye szegélyét. Hiszen Istentől ered minden jó. Honlapom olvasóinak feltettem a kérdést, a látható világból kinek mi jeleníti meg a legjobban Istent? Ha átlépünk a formális válaszokon, ez súlyos, húsba vágó kérdés. Alig kaptam választ. Az én válaszom: egy svájci magánmúzeumban lévő lila-fehér Rothko-kép. És esetleg néhány, a gyerekeimről kis korukban készült fotóm. Igaz, azok a képek egyaránt jelentenek örömet – és fájdalmat is, hiszen az, amit a fotókon látok, végleg eltűnt. Ez megrendítő. Versben is megírtam, hogy „az én halottaim mind élnek csakugyan / húsz kilométeres körzetben körülöttem / bankkártyával és telefonnal / igazán halott hároméves kislányom / akinek játékkutyát varrtam / még farkát öltögettem / elöl ő már simogatta / igazán halott óvodás kislányom / hazafelé csak annyit mondott úgy vártalak…” Szakralitás. Ehhez eszembe jut egy történet. Dávid Kata művészettörténész egyszer megállított a Lukács fürdőben (a szomszéd sávban úszott). Elmesélte, hogy egy régi kiállításomon ketten maradtak Esterházy Péterrel a teremben, aki odafordult hozzá, és azt mondta: „Dávid Katának írnia kellene Váli Dezsőről, mert ő olyan művész, akinek minden munkája szakrális.” Mire Kata: „Én még egy művészt tudok, akinek minden munkája szakrális. Esterházy Pétert.” És Péter úgy ugrott a professzor asszony nyakába, mint egy kisfiú.
Fotó: Huszti István / Index
(A teljes beszélgetés a Vigilia márciusi számában olvasható.)