Vajon Isten tényleg visszavonult a Teremtésből, miután megalkotta és legalább annyira gazdag, mint amennyire szövevényes jelentéssel ruházta fel a világot? Hasonlóan Lear királyhoz, aki a saját akaratából, sőt örömmel lemondott a trónról, hogy átadja királyságát, hatalmát és javait a lányainak.
A Mindenható talán a végletekig lecsupaszította magát, lemondott felségjogáról, dicsőségéről, hogy az emberekre bízza. Talán már a Teremtés hajnalán „visszavonult önmagából önmagába”, ahogy Isaac Luria rabbi sugallta a „cimcum”-ról, vagyis Isten visszahúzódásáról alkotott rendkívüli elképzelésével. Így ürességet hozott létre a Teremtésen belül – olyan ürességet, amelyből megszülethet és kibontakozhat az emberek szabadsága. Egy puszta, érintetlen és áthatolhatatlan teret nyitott önmaga és a világ között – ez a kizárólag a mesés hatalommal felruházott emberek által alkotott történelem terepe. „Legyen tiétek, kedves fiaim!”
Cserébe pusztán fiai szeretetét kérte. Akárcsak Lear király, de sokkal alázatosabban és szelídebben, mint ez a túlságosan is heves és oly kevéssé körültekintő király, mert Isten titokzatos szándékában megőrzi a valódi nevét és teremtői rangját, és szótlanul ég a vágytól, hogy viszonzásképpen szeressék azért a szeretetért, amelyet önkéntes száműzetéséből ingyenesen ajándékoz. […]
Ezért kell a végtelenségig, újra és újra odahallgatnunk Isten csendjére, mindennel szemben és mindennek ellenére. Oda kell hallgatnunk az Igére, aki ott őrködött a világ létrejötténél, a fény feltörésénél, aki párbeszédet folytatott a prófétákkal, aztán Testté lett, majd újra hallgatásba burkolózott, megtérve eredeti titokzatos visszahúzódásához. Ily módon lehetetlen, elképzelhetetlen a meghallása? Igen is meg nem is – akárhogy is, sokkal inkább meghallásának a szükségességét és a sürgősségét fontos látni, mintsem a lehetetlenségét. Ahhoz, hogy végre megvalósulhasson szavának meghallása, hallásunkat a végletekig kell fokoznunk, harcolnunk kell a saját süketségünk ellen, bármennyire is szívós legyen az, mígnem sikerül átformálnunk a csendet halk morajlássá, a finom csend énekévé. Lisieux-i Terézhez hasonlóan, aki ezt mondta: „Igen, a Szeretetnek le kell hajolnia, hogy tökéletesen kielégülhessen; le kell hajolnia egészen a semmiig és tűzzé kell átváltoztatnia ezt a semmit.” A csend hasadó anyagtalanság, amelyet fel kell törnünk az odahallgatás és a kérdezés erejével, míg csak ki és szét nem árad a benne rejlő hatalmas energiatartalék.
(A januári Vigiliában olvashatók részletek a francia író, esszéista Sylvie Germain Les échos du silence című könyvéből, amelyért elnyerte a Vallásos Irodalom díját.)