A fogyatékos pápa (Der behinderte Papst)
Ezt a címet adta Michael Marsch, egy németországi domonkos szerzetes, teológus és pszichoterapeuta annak a cikkének, amelyet megemlékezésül II János Pál pápa halálára írt.
Marsch atya jómaga is egy pszichés betegekből álló közösséget vezetett Heiligkreuztahlban, s jó kapcsolatban állt Jean Vanier - val, aki köztudottan kedves „embere” volt a pápának. Marsch atya írása szerint, mikor Vanier, közösségének egyes tagjaival látogatást tett a pápánál, II. János Pál mindent abbahagyott, hogy üdvözölje vendégeit, s egyenként megölelje fogyatékkal élő barátait – szól a megemlékezés.
A sors véletlen játéka, de sokkal inkább Isten tudatos tervének látszik az a tény, hogy idős korára a pápa maga is egy olyan betegséget kapott ajándékul, melyben az általa szeretett és nagyra becsült barátainak, a fogyatékkal élőknek szenvedéseit nemcsak kívülről, együttérzéssel, hanem belülről, az ő kínjaikat is magán viselve élhette át.
A „szalonképes” világ jó része igyekszik nem tudomást venni a betegségek rendellenességeiről, a fogyatékról, a testi-lelki problémákról, egyáltalán, a szenvedésről. Elnéző elhallgatások, mellénézések, „nem beszélünk róla”- jelenségek figyelhetők meg akkor, mikor a környezetünkben, ismerőseink körében valaki beteg, sőt, mi több, pszichésen beteg, vagy fogyatékos. Legtöbb, amit általában teszünk, hogy jóindulattal megpróbálunk segíteni rajtuk, titkon örülve, hogy mi nem vagyunk olyanok, s ez a segítség, valljuk be inkább „felülről”, az egészséges ember fölényéből jön, egy kissé lekezelve, csökkentett értékűnek látva a nem ép embert. S ebben a hozzáállásban benne van az is, hogy egyben saját gyengeségeinket is rejtegetni igyekszünk, még magunk előtt is.
II János Pált nagyon szerette a Jóisten. Ez látszik élettörténtén, amelyben a gondviselésnek nem kis szerepe volt, s ez látszik abban a feladatban is, amelyben Isten, a pápába helyezve bizalmát, rábízta a Világegyházat, s benne minden egyes embert. Nemcsak az épeket, hanem a szegényeket, szenvedőket, betegeket is. Tudjuk, hogy a pápa mennyire komolyan vette Istennek ezt a bizalmát és hordozott minden egyes embert, imáiban, és kapcsolataiban is.
Betegsége ennek – az emberek szeretésére irányuló – hivatásának a kiteljesedése volt. Aktív munkájában – beszédek, írások, tárgyalások, utazások – eggyé tudott válni az aktív emberekkel, betegségében viszont eggyé tudott válni a szenvedőkkel. Ugyanakkor nemcsak a velük szenvedésből állt a kompassiója, hanem képviselni is tudta őket a világ felé.
Mikor remegőn, hajlott háttal olvasta fel az Urbi et orbi áldást, mikor csoszogva, elcsukló hanggal vett részt az ifjúsági találkozókon, kinek ne jutott volna eszébe ismerősének fogyatéka, de még inkább saját gyengesége? Ez a pápa nem elrejtette magát, beteg önmagát a világ szeme előtt, hanem nyíltan vállalta, megmutatván, hogy „’Elég neked az én kegyelmem, mert erőm a te gyöngeségedben lesz teljessé.’ Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem.” (2Kor 12, 9).
János Pál pápa mert erőt kovácsolni gyengeségéből, megmutatni Isten erejét magában, azt, hogy Ki az, aki igazán benne cselekszik. Merte megmutatni az élet teljességét, hogy a szenvedő ember ugyanolyan értékes, mint az ép, hogy a szenvedésnek ugyanolyan értéke van az üdvösség művében, Isten országa építésében, mint az aktív tetteknek, hogy a szenvedő ugyanúgy rá van szorulva a másik ember (minden egyes ember és nem csak a hivatalos ápolója) szeretetére, törődésére, figyelmére, elfogadására, mint az ép, sőt!
János Pál nagyon szerette nemcsak az embereket, de Jézust is. A Krisztus követő ember egyesülni vágyik Urával. János Pál pápa betegségével eggyé tudott válni a szenvedő, elhagyatott Jézussal is, megélve így hitének teljességét. Ezért volt a betegsége – mind hitének szempontjából, mind az ember szeretete szempontjából – ajándék.
Köszönjük, II János Pál pápánk, hogy készséggel elfogadtad Isten kezéből az életed, annak mind aktív oldalát, mind pedig a betegség ajándékát is, s tetted lehetővé nekünk, egészséges, aktív, ugyanakkor beteg, szenvedő, gyengeségeket viselő embereknek, hogy méltósággal viseljük teljes emberségünket, amilyen méltósággal viselted Te, „fogyatékos pápa”, önmagadat, értünk.