Thomas Merton naplói hét vaskos kötetben jelentek meg; a születésnapján, január 31-én feljegyzett naplójegyzetekből közlünk néhányat.
(1960. január 31.) Soha nem hittem volna, hogy megérem a negyvenötödik születésnapomat. Most mégis itt van. Miért hittem javarészt mindig, hogy fiatalon fogok meghalni? Talán babonaságból – féltem bevallani, hogy szeretnék élni, s attól tartottam, ha elismerem magam előtt, porrá zúzódik a reményem. De most már elég sokat éltem, és függetlenül attól, hogy fontos-e, nem tudok változtatni rajta. Kézzelfogható, megváltoztathatatlan – noha ez csak olyan, mintha álom lenne. Nem számít, ha a hatvanötöt már nem érem meg. Nyugodt lehetek. Örülök az életem ajándékának: nem átkozom a napot, amelyen megszülettem. Éppen ellenkezőleg, ha nem születek meg, nem lehettek volna barátaim, akiket szeretek, és akik szeretnek, nem követtem volna el hibákat, amelyekből tanulhatok, nem láttam volna más országokat. A szenvedéseim jelentéktelenek, és hozzátartoznak az élet hatalmas ajándékához, amelynek, remélem, nem lesz vége egyhamar. Be kell látnom, hogy negyvenöt évesen még mindig elég fiatal vagyok.
(1965. január 31.) "Megtérve otthonomba, kipihenem magamat oldalán, mert nincs keserűség a társaságában, nincsen bosszúság a vele való együttlétben, csak vígság és öröm" (Bölcs 8,16). Ma legszívesebben megzenésíteném ezeket a bölcsességről szóló szavakat, ha értenék hozzá! Ötvenedik születésnapomon nem lehetne okom nagyobb hálára, mint hogy remeteségben kelhetek fel reggel! Kutya hideg volt egész éjszaka, biztosan fagypont körül (nincs hőmérőm), és a házban is közel volt a hőmérséklet a nullához, noha a kandallóban még pislákolt némi parázs a hamu alatt. A hidegtől felébredtem, de megigazítottam az ágyneműt, és tovább tudtam aludni.
De hát mi más is kereshetnék, mint ezt a csöndet, ezt az egyszerűséget, azt, hogy a Bölcsességgel lakozhatok? Semmi más nem számít. Részem van abban a kegyelemben, hogy megízlelhetek egy kicsit abból, amit igazából mindenki keres, csak éppen nem tudja. Annál fontosabb kötelességem, hogy együttérezzek velük, szeressem őket és imádkozzam értük. Éjszaka, mielőtt elaludtam volna, rájöttem, mi az igazi magány: a kötelek eloldozva, a csónak már nem kötődik a szárazföldhöz, hanem kötelek, korlátok nélkül halad a nyílt tenger felé. Nem a szenvedélyek tengere, hanem a tisztaság és a gondot nem ismerő szeretet tengere felé. Közvetlenül csakis Istent szeretni, önmagában, a mindenséggel együtt (azzal a látszólagos semmivel együtt, ami a mindenség). Mondhatatlan zavarodottságban élnek, akik azt hiszik, hogy Isten elménk valamilyen tárgya, s aki „csakis Istent” szereti, annak minden más tárgyat ki kell zárnia a tudatából, hogy erre az egyre tudjon koncentrálni. Végzetes tévedés. Ezért nem értik oly sokan a személődés és a magány értelmét. De már nincs kedvem vitatkozni velük. Semmit nem kell igazolnom, és semminek nem kell a védelmére kelnem. Csak azt a hatalmas, egyszerű dolgot kell védenem, hogy én már nem számítok, a többi egyértelmű. (A hidegen és a sötéten át idehallatszik az Angelusra hívó harangszó a monostorból.) A lámpa fényének gyönyörű, ragyogó világossága. Ünnep!