Adventi gondolatok 2024

December 1. – Advent 1. vasárnapja

Jer 33,14-16 Zsolt 24 1Tessz 3,12-4,2 Lk 21,25-28.34-36

Jézus ezeket mondta tanítványainak a világ végéről:
„Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.
Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok.
Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap. Mint a csapda, úgy csap le mindazokra, akik a földön laknak. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.”

 Dr Fehérváry Örs Jákó OSB elmélkedése 

Amikor legújabb futócipőmet megvásároltam, egy alkalmazás is járt hozzá a mobilomra, amely magával a cipővel áll bluetooth kapcsolatban, így elég jól érzékeli milyen hosszú léptekkel, milyen egyenletes ütemben, ritmussal futok. Ez alapján ad visszajelzést, edzői tippeket. Az egyik így szólt: „A következő futásodkor tartsd a szemed stabilan és előre tekintve, ehhez válassz ki egy távoli célpontot a tekinteted számára. Hangolódj a testedre, és gondolj arra, hogy felegyenesedve futsz.” Ez a fajta testtartás nemcsak segít megtalálni a megfelelő lépéshosszt és ritmust, hanem abban is segít, hogy a lábaim mellett az egész felsőtestem is részt vegyen a futásban. A sérülések esélye is kisebb így. Azóta is tapasztalom, hogy jóval könnyedebb, élvezetesebb a futás, ha így, nem görnyedve, a lábam elé nézve, hanem felegyenesedve, távolabbra tekintve haladok előre.

Másik élményem a felegyenesedésről a meditációs imámhoz kapcsolódik. Amióta rendszeresen gyakorlom, veszem észre, hogy a légzésre való odafigyelés és a helyes ülés hogyan segít legalább erre az időre a gerincemnek, hogy szinte magától kiegyenesedjen. A testemnek, hogy nyugalmat találjon. A lelkemnek, hogy bizalomra leljen.

Személyes és intézményes apokalipsziseim közepette, amikor a dolgok összeomlani látszanak, amikor úgy gondolom: tényleg itt a világ vége, felhangzik Jézus szava. „Egyenesedjetek fel és emeljétek fel fejeteket, mert megváltásotok közel van!” Ezt a megszólítást most egy ilyesfajta párbeszédként parafrazeálom magam számára: „Lélegezz, egyenesedj fel, nézz előre. Figyelj rám. Közel vagyok hozzád. Ez számít leginkább, még ha az alapfalak is leomlani látszanak.” – Köszönöm, Uram, hogy közeledben, bármi van is, emelt fővel lehetek jelen az életemben, és felegyenesedve futhatom a pályám!

Advent 1. hete, hétfő

December 2.

Iz 2,1-5 v. Iz 4,2-6 Zsolt 121 Mt 8,5-11

Abban az időben, amikor Jézus bement Kafarnaumba, egy (pogány) százados járult eléje, és így szólt: „Uram, szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyen kínlódik.” Jézus így felelt: „Megyek és meggyógyítom.” A százados ezt válaszolta: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám. Jómagam, bár alárendelt ember vagyok, katonáknak parancsolok. Ha azt mondom az egyiknek: »Menj!« – elmegy; a másiknak: »Jöjj ide!« – akkor hozzám jön; és szolgámnak: »Tedd ezt!« – és megteszi.”

Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így szólt kísérőihez: „Bizony mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben. Ezért azt mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában.”

Guba András SchP elmélkedése

Az Úr eljövetelére várunk. Hogyan is szeretnénk, hogy megérkezzen?

A százados nem tartja méltónak hajlékát arra, hogy oda az Úr személyesen megérkezzék. Ez a katona azt kéri, hogy az “Úr szava” érkezzék meg, mely megszünteti a kínt,  a szenvedést, mozgásképessé téve a bénát. Mindenkit felülmúló hite arról ismerszik meg, hogy szolgájának szenvedése nem hagyja nyugodni. Hite arról is megismerszik, hogy nem hitvallásokban kristályosodik ki, hanem annak biztos tudatában, hogy az Úr szava hatékony.

Az Úr szava már most itt van közöttünk. Hatékonnyá válik, ha a szenvedők és kirekesztettek felé fordítjuk figyelmünket. Az Úr szava kimondódott, hogy kizökkentsen dermedtségünkből, tehetetlenségünkből, hogy mozgásba jöjjünk. 

Advent 1. hete, kedd

December 3.

Iz 11,1-10 Zsolt 71 Lk 10,21-24

Nobilis Márió elmélkedése

Amikor a hetvenkét tanítvány nagy örömmel visszatért küldetéséből, Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így imádkozott: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kicsinyeknek jelentetted ki. Igen, Atyám, így tetszett neked.
Mindent átadott nekem Atyám. Senki más nem ismeri a Fiút, csak az Atya; és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” Jézus ezután tanítványaihoz fordult, és külön nekik mondta: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Mondom nektek, sok próféta és király szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.” 

Izajás próféta látja, hogy az Úr majd a végső időkben „igazságot szolgáltat az alacsony sorsúaknak, és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek”. A zsoltáros lelkesen jövendöli, hogy a Messiás majd eljövetelekor „kíméli a kicsinyt és a gyengét, a szűkölködőt megsegíti”. Jézus pedig szinte provokatív módon ujjong fel, hogy „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kicsinyeknek jelentetted ki”. Mint refrén köszön tehát vissza a mai szentírási szakaszokban Istennek ez az elköteleződése, pozitív diszkriminációja a szegények és kicsinyek iránt, így nem térhetünk ki üzenete elől.

A Jézus által megdicsért hűtlen intéző gondolkodásmódja szerint ez azt a következtetést is megalapozhatná bennünk, hogy akkor megéri kicsinek lenni... Tényleg megéri, de ha a magunk erejéből próbálkoznánk ezzel, nagy tülekedést és visszatetszést kelthetnénk ezzel az aluljárókban, a kéregetők posztjain.

Ám nem kell megjátszanunk a rászorultságot. Mert valóban azok vagyunk. Teremtettségünk – minden teremtménytársunkkal egyetemben – megmutatja szükségszerű helyünket a peremen, a porban, a sírban. Nem mímelnünk kell tehát a kicsinységet, hanem felfedeznünk magunkban, elfogadnunk, és közösséget vállalnunk vele, és általa a többi „kicsinnyel”. 

A leegyszerűsödésnek és a kiindulóponthoz való visszatérésnek erre a formájára hív minket igazában az egyház advent elején. Nem arra, hogy kezdjük el építgetni magunkban az ünnep ragyogásának díszleteit, hanem hogy tekintsünk rá bátran kicsinységünkre, kérdéseinkre és rászorultságunkra. És aztán tekintsünk rá arra is, aki értünk ezt szeretetből, szabadon vállalta, jászolában és keresztjén átölelte, és épp létünknek ezen a mélypontján és tiszta forrásánál vár ránk türelemmel és irgalommal.

Advent 1. hete, szerda

December 4.

Iz 25,6-10a Zsolt 22 Mt 15,29-37

„Leveszi a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított.” (Iz 25,7)

Révay Edit OCV elmélkedése

Izajás jövendöl, és a képpel, amit elénk tár bepillantást enged abba a vágyott jövőbe, amikor az Istennel kiengesztelődött emberiség szeméről lehull a látását elhomályosító, a népeket, nemzeteket egymástól elválasztó lepel, amikor Istent már színről-színre, egymást pedig Isten szemével látjuk majd, s akkor már nem lesz többé halál, és könnyeinket minden arcról letörli Istenünk, az Úr, és vigasztalásunkat tetézve gazdagon megvendégel bennünket.

Az Úrjövetre várakozás napjaiban idén is aggódva fordulunk Urunkhoz békét esdve, mert a háború egyre sűrűbbé szövi a népeket elválasztó lepleket, egyre távolabb kerülünk egymástól és, ha éberségünk ellankad, Istentől és önmagunktól is nagyon eltávolodhatunk. Miközben békéért imádkozunk, néha úgy érezhetjük, hogy milyen keveset tehetünk, hogy nincs ráhatásunk a világban zajló eseményekre, és a puszta racionalitás felől nézve valóban így látszhat, de Isten túláradó, gondoskodó szeretetéhez nem mérhető a puszta racionalitás. Máté evangéliuma mai szakaszában az a néhány kenyér és hal több ezer ember táplálásához puszta racionalitás felől nézve vicc, de Isten gondoskodó szeretetéhez itt sem mérhető a racionalitás. A béke is és a háború is bennünk kezdődik. Rajtunk múlik, hogy minek adunk teret és, hogy van-e elég bátorságunk, alázatunk és szeretetünk gátat szabni a bennünk és köztünk dúló háborúságnak, észre venni a testi-lelki éhezőket és megosztani velük amink van, és van-e elég hitünk, hogy töredékes imáink ellenére a háborúkkal kapcsolatban is megtapasztalhatjuk, hogy Isten túláradó, gondoskodó szeretetéhez nem mérhető a puszta racionalitás. És akkor majd leveszi Isten azon a hegyen a népeket elválasztó leplet, letörli könnyeinket, színről-színre látjuk, testvérként ültet asztalához, és megvendégel minket. Úgy legyen, amen!

Advent 1. hete, csütörtök

December 5.

Iz 26,1-6 Zsolt 117 Mt 7,21.24-27

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Nem mindaz, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! – jut be a mennyek országába, hanem csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.
Aki hallgatja tanításomat, és tettekre is váltja, hasonlít a bölcs emberhez, aki házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvöltött a szél és rázúdult a házra, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült.
Mindaz pedig, aki hallgatja ugyan tanításomat, de tettekre nem váltja, hasonlít a balga emberhez, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvöltött a szél és rázúdult a házra. Az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle.”

Quirin Ágnes elmélkedése

A ház személyiségszimbólum, ábrázolásban kifejezi a rajzolója személyiségének főbb vonásait. Ha most „csak úgy spontán” rajzolnánk mindannyian egy házat, a kép rólunk mesélne. Személyiségünk háza sok elemből épül fel; külső és belső tulajdonságaink, érzelmeink, gondolataink, vágyaink, kapcsolataink, képességeink, készségeink…

Szabad teret kaptunk az Atyától házunk alakítására.

Személyiségünk házát érő külső terheket, a nehézségeket, a váratlan, olykor nagy erejű viszontagságokat nem bírják el a Krisztusi dimenziót nélkülöző alapok...hosszú távon csődöt mondanak. 

Jézus, - aki bűneinket magára vette, - szenvedésével váltotta meg a világot. Az ő ereje tud megtartani bennünket a földi életben ahhoz, hogy megálljunk az élet viharaiban is, megtartsuk önmagunkat. Egyedül ő személyiségünk házának biztos alapja.

A sziklára épített ház pedig a tettekre váltott tanítás, a cselekvés Jézussal. A sziklán álló ház statikus képe így válik dinamikussá, a vele való cselekvésben.

Ebben a cselekvésben nem vagyunk már megingathatók, nem csúszunk el, mert egy stabil személyiségszerkezetet alkot bennünk Jézus. 

„Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örökké megmaradó Szikla!”( Iz 26,1-6)

Advent 1. hete, péntek

December 6.

Iz 29,17-24 Zsolt 26 Mt 9,27-31

Tanító útján egyik alkalommal két vak követte Jézust. Egyre ezt kiáltozták: „Könyörülj rajtunk, Dávid fia!”
Amint hazaérkezett, bementek hozzá a vakok. Jézus megkérdezte tőlük: „Hiszitek-e, hogy tudok segíteni rajtatok?”
„Hisszük, Uram!” – felelték azok.
Akkor megérintette szemüket, és így szólt: „Legyen a hitetek szerint!” Erre megnyílt a szemük. Jézus pedig rájuk parancsolt: „Vigyázzatok, ezt senki meg ne tudja!”
Ám azok elmenvén, elhíresztelték a dolgot az egész vidéken.

Imrédy Sarolta elmélkedése

Ki a vak, és ki a látó? Vaknak mondott emberek látták, ki Jézus. Követték. Tudták kihez fordulhatnak, tudták kiben higgyenek. És mertek hangot adni a hitüknek. Hittek, és cselekedtek hitük szerint. Kétség nélkül. 

Látóként miért vonja el annyi minden a figyelmünket Jézusról? Advent idején hangoztatjuk, hogy ez a várakozás, elcsendesedés ideje, és figyeljünk jobban az eljövendőre. Mégis a naptárunkat teletömjük programokkal, feladatainktól roskadozik az íróasztalunk, és még egyéb tennivalók hada vesz körül minket. Hol marad a várakozás? Összpontosítom-e figyelmemet arra, akiről szól az ünnep? Látom-e, hogy hova fordítsam figyelmemet? Ha tudom, kire fordítsam figyelmemet, akkor mi gátol meg abban, hogy eszerint cselekedjek? 

A két vak által megélt hitet nem tudjuk átélni a rohanások közepette. Gondoljuk át, hol tudjunk csökkenteni azokat a dolgokat, melyek gátolják éles, tiszta látásunkat. A rorateban, az imában, a másokra fordított figyelemben benne legyünk teljesen, mindez ne csak a kipipálásról szóljon.

Törekedjünk arra a hitre, amit a vakoktól tanulhatunk, és kérjük őszinte, befogadó szívvel!

Advent 1. hete, szombat

December 7.

Iz 30,19-21.23-26 Zsolt 146 Mt 9,35–10,1.6-8

„A szelídeket magához emeli, de porig alázza a bűnösöket.” (Zsolt 146,5-6)

Bagyinszki Ágoston OFM elmélkedése

Advent első hetének olvasmányaiban vezérgondolat volt, hogy szelídülnünk kell! Csak a béke állapotába térített erőink lehetnek értékesek Isten Országa számára. Csak így közelíthetünk karácsony evangéliumához. Hétfőn hallottuk, hogy a célba érkezett ember „ekevassá kovácsolja kardját, és lándzsáját szőlőmetsző késekké”. A keddi olvasmányok ráerősítettek erre a messiási béke felé mutató vízióra: „együtt lakik a farkas a báránnyal, a párduc a gödölyével, a borjú az oroszlánnal, és a csecsemő nyugodtan játszadozhat a viperafészeknél”. Mi ez a szelídség, amire meghívást kaptunk, és amihez advent napról napra közelebb szeretne vezetni minket? Erőszak nélküli bátorság, keménység nélküli erő, amely ugyanakkor nem keverendő össze a toleranciával vagy pacifizmussal, mert ezek a belső erőforrással rendelkező őseredeti szelídségnek csak szekularizált bomlástermékei. Ebben a vonatkozásban érdemes megfogadnunk ezt a félévszázados adventi intelmet: 

„Megélt ADVENT nélkül távoli az Isten,
Krisztus a múlté,
Az evangélium holt betű,
Az egyház tódogazott szervezetnek tűnhet,
A tekintély uralkodás,
A misszió propaganda,
Az istentisztelet emlékek felidézése
És a keresztény SZELÍDSÉG rabszolgamorál.

Az ADVENTET megélve viszont szárnyra kél a kozmosz,
Kihordja és világra hozza az új eget és az új földet,
A Szentlélek által lakást vesz bennünk az Isten,
Krisztus titokzatos testének tagjaivá leszünk,
Az evangélium életünk forrása,
Az egyház szentháromságos közösség,
A tekintély Isten fiainak szabadságára vezet.
A misszió pünkösdi feladat,
A liturgia Isten örök dicsőítésének kezdete,
A keresztény SZELÍDSÉG pedig átistenít.” 

(Ignatiosz metropolita)

Advent 2. vasárnapja

december 8.

Bár 5,1-9 Zsolt 125 Fil 1,4-6.8-11 Lk 3,1-6

Tömördi Viktor OFM elmékedése

Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében történt: Poncius Pilátus volt Judea helytartója. Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániász pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok idejében az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. S ő bejárta a Jordán egész vidékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: „A pusztába kiáltónak ez a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.” 
(Lk, 3,1-6)

Advent második vasárnapja már feladatot ad az ember számára. A feladat, amit próféciaként idéz a mai evangélium: készítsétek el az Úr útját! Ez már nem a várakozás kényelmes fantáziálása, hanem a konkrét cselekedetek ideje. 

Az a történet, amit hallhattunk Zakariás fiától, már nem ábrándozások vagy különféle elmélkedések sokasága, hanem a cselekedet maga. Zakariás fia, János a Jordán partján cselekedett! János számára a cselekedet a bűnbánat megtartásának külső megnyilvánulása: a Jordánban történő lelki megtisztulás. 

Ehhez a cselekedethez két dolog kell: akarni kell a Jordán vizében való alámerítkezést, és akarni kell a lélek megtisztulását. A Jordán partjára el kell menni, bele kell lépni a vízbe, ezt a fizikai valóságában kell megtennie az embernek. S ennek a következménye a lélek megtisztulása, a bűnbánat megtartása. 

Amikor a prófécia beteljesül, akkor ér össze az Ó- és az Újszövetség. A Jordán partján összeért, Jánossal, majd később, amikor Jézus megjelent. 

Az emberi cselekedet elengedhetetlen ahhoz, hogy Isten kegyelme megjelenjen. A keresztelésben megjelenik. A keresztelés indít bennünket azon az úton, amelyen élhetünk a szentségekkel. A mi útkeresésünk a szentségi élet megjárása. Ezt jelenti az egyenes út, mert ha élünk a szentségek kegyelmi erejével, akkor megtapasztaljuk az egyenes út örömét. Nekünk ennek az egyenes útnak az örömét kell élnünk a mindennapokban.  

Zakariás fia megmutatta az egyenes utat, mert hitt a próféták üzeneteiben. A Jordán partjára zarándokló ember elnyeri az egyenes út élményét, s nyugalmat talál lelkének. 

Advent 2. hete, hétfő

december 9.

Ter 3,9-15.20 Zsolt 97 Ef 1,3-6.11-12 Lk 1,26-38

97. zsoltár

Király az Úr! Ujjongjon a föld, ünnepeljen a sok sziget! 
Felhő és homály van körülötte, trónjának támasza jog és igazság. 
Előtte tűz lobog, s megemészti ellenségeit körös-körül. 
Villámai megvilágítják a földkerekséget, a föld látja és megremeg.
A hegyek szétfolynak, mint a viasz, a világ urának tekintete előtt.
Az egek hirdetik igazságosságát, a népek szemlélik fölségét. 
Szégyent vallanak, kik képek előtt hajtanak térdet, akik bálványokkal dicsekszenek: az istenek mind térdre hullnak előtte. 
Sion hallja és vigad, Júda leányai ujjonganak, ünneplik, Uram, ítéleteidet.
Mert te vagy, Uram, a legfőbb a földön, messze fönségesebb minden istennél.
Az Úr szereti, akik gyűlölik a rosszat, őrzi azok lelkét, akik hűségesek hozzá, s megmenti őket a gonoszok kezétől. 
Világosság ragyog fel az igaznak, az ártatlan szívet öröm tölti el.
Örüljetek hát, igazak, az Úrban, és áldjátok szentséges nevét!

Dohány Edit elmélkedése

Ezt a zsoltárt olvasva felteszem magamnak a kérdést: Hiszem-e, hogy Isten a világ Ura.
A háborúk, az emberi kapcsolatokban megjelenő közöny, igénytelenség láttán kétségbe eshetnék… „Csak az nem fél, akinek nincs fantáziája.” (Rejtő Jenő)
Ha engendém, hogy a gondolataim, a képzeletem kiszínezze a jövőt, lenne okom félni, félteni a fiatalabb nemzedéket a rájuk váró sötétnek tűnő jövőtől. 
Ez a zsoltár helyre teszi bennem a nagyságrendi viszonyokat: „… te vagy, Uram, a legfőbb a földön…”
Már nem féltem a gyerekeimet, tanítványaimat a világtól, mert „… szeretteinek lelkét megőrzi az Úr…”
„Világosság ragyog fel az igaznak, az ártatlan szívet öröm tölti el.” Keresem, hogyan válhatnék egyre jobban igazszívűvé… Nem mondhatom, hogy már az vagyok. 
József Attila írja: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem.”
Szentlélek Úristen! Világosíts meg, hogy felfedezzem önmagamban a hamisságot, add kegyelmedet, hogy igazabbá válhassak, küldd el isteni világosságodat és örömödet a szívembe! 
„Örüljetek hát, igazak, az Úrban…”

Advent 2. hete, kedd

december 10.

Iz 40,1-11 Zsolt 95 Mt 18,12-14

„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg” – ezt mondja Istenetek. „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága, hiszen az Úr keze kétszeresen sújtotta minden bűnéért.” Egy hang kiált: „Készítsetek utat az Úrnak a pusztában, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgy emelkedjék föl, minden hegy és halom süllyedjen alá. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, és sima úttá, ami göröngyös. Akkor megnyilvánul az Úr dicsősége, és meglátják azt mindenek. Igen, az Úr szája mondta ezt így.” Egy hang kiált: „Hirdesd!” Erre megkérdeztem: „Mit hirdessek?” „Minden test olyan, mint a fű, és minden szépsége, mint a mező virága. Kiszárad a fű, elhervad a virág, ha az Úr lehelete éri. Valóban, olyan a nép, mint a fű! Kiszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava örökké megmarad.” Menj föl egy magas hegyre, te, aki jó hírt viszel Sionnak, emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek. Emeld föl hangodat! Ne félj! Hirdesd Júda városainak: „Íme, a ti Istenetek! Íme, a ti Uratok, Istenetek eljön hatalommal, karjával mindent uralma alá vet. Vele van győzelmének jutalma, és színe előtt a bőséges zsákmány. Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti.” (Iz, 40,1-11)

Mervay Miklós elmélkedése

Izaiás könyvének ez a mai rövid szakasza olyan, mint egy érzelmi hullámvasút: épphogy elérzékenyülten el-el gondolkodna, elmélkedne az olvasó a vigasztaló szavakon, máris kijózanít a mulandóság, a hervadó virág képe, mely aztán ismét örömbe fordul az örökre megmaradó isteni Ige ígéretével. 

Talán nem tévedek, ha azt gondolom, kevesebb reményt keltő, örömteli vigasztaló sor van a prófétáknál, mint figyelmeztető, dorgáló szó. 

Gyermekorom első adventi emlékét idézi fel a rorátékon hallott pusztába kiáltó hang és az útkészítésre való felhívás. Mielőtt el tudnék merengeni régi emlékeken, ismét „fel a hegyre”, hangosan hirdetni az ÚR érkezését, mely küzdelmeket és győzelmet ígér.  

Lehet, hogy ilyen talán sokunk számára az adventi készület is: igyekszünk elcsendesedni, készülni, lelassítani, rendet tenni – kívül-belül elegyengetni a dolgainkat -, aztán ismét feladatok tornyosulnak elénk, és nekivágunk. 

Ami megnyugtat az a szakasz utolsó verse, – mely egybe is cseng az evangélium jó pásztorával – a gyöngédség, ahogy ölében hordoz. Ha e szavakat ízlelgetem, szinte helyezkedek, fészkelődök, hogy kényelmesen bekucorodjak A Pásztor ölébe, karjai közé. „Jó nekünk itt lenni…”. Mi lenne velünk, s a világgal gyöngéd irgalma nélkül!? Be jó volna szentestére így bekucorodni a karjaiba!   

Advent 2. héte, szerda

December 11. 

Iz 40,25-31 Zsolt 102 Mt 11,28-30

Abban az időben Jézus így szólt az őt követő emberekhez: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítelek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű –, és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, és az én terhem könnyű.”
 

Hetesi Edit elmélkedése

Sokszor veszteségként éljük meg a lehetőségek elengedését. Akár kényszerből, túlterheltség miatt, akár tudatos nemet mondásból fakadnak ezek a döntések. De nem cipelhetünk magunkkal mindent. Az időhiány, kapkodás, túlvállalás olyan terhek, melyeket jobb letenni Jézus lábai elé. Rábízni Istenre a válogatást a feladataink, elfoglaltságaink között. Vajon mi az, ami közelebb visz Hozzá, és mi az, ami eltávolít Tőle. Mely napi tevékenységeim illenek bele a hivatásomba, küldetésembe? Ami nem ilyen, az mind visszahúzó holt teher, még ha pillanatnyi örömöket, sikerélményeket jelent is. Jézus elé hozom magam, szelíd és alázatos Szívébe helyezem az életem. Szeretete tüzében megtisztulok minden sallangtól, hogy nyugalmat találjon a lelkem, a hőn áhított békességet. Csak tiszta szívvel járulhatok majd az Isteni Kisded elé, teljes bizalommal, Őelé, aki megszabadít minden bűnös tehertől, mert a vállaira vette. Tehetetlenségemben kitárom kezemet, hagyom, hogy Ő cselekedjen helyettem és bennem. Csak Jézus igáját akarom hordozni kitartással, rendületlen szeretettel. Uram, add, hogy a követésedben minden nap kitartva eljuthassak a karácsony örömébe. 

Advent 2. hete, csütörtök

december 12.

Iz 41,13-20 Zsolt 144 Mt 11,11-15

Guba András SchP elmélkedése

Abban az időben Jézus így nyilatkozott Keresztelő Jánosról: Bizony mondom nektek: Az asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki legkisebb a mennyek országában, nagyobb, mint ő. A mennyek országa Keresztelő János napjaitól mindmáig erőszakot szenved, és az erőszakosok szerzik meg. A próféták és a törvény Jánosig mindannyian ezt jövendölték. Ha tudni akarjátok, Illés ő, akinek el kell jönnie. Akinek füle van, hallja meg!

Az erő és erőszak kapcsolatba kerül a Mennyek Országával. A fordítások és magyarázatok hol az Ország megjelenése, hol a Országba törekvők erejéről szólnak, hol arról, hogy az Ország megjelenése erőszakos ellenállás vált ki. Isten Országa semmit nem hagy nyugton, minket sem. Vágyunk rá, hogy mozgásba jöjjünk, valaki kitépjen mozdulatlanságunkból, hogy elinduljunk Isten felé és testvéreink felé.  Itt a pillanat, hogy kiálljunk az út szélére, hogy az Ország gyógyító ereje végigsöpörjön rajtunk. Itt a pillanat, hogy mozgósítva erőnket az Ország hírnökei legyünk. 

És tudjuk, hogy a hírnöknek ellen fognak állni. A hírnök ereje nem abban van, hogy az ellenállást elfojtja, hanem abban, hogy hírnök marad. Ez volt Keresztelő János. 

Advent 2. hete, péntek

december 13.

Iz 48,17-19 Zsolt 1 Mt 11,16-19

Egy alkalommal így szólt Jézus a néphez: „Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlít a piacon tanyázó gyermekekhez, akik odakiáltják pajtásaiknak: »Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok.« Eljött János. Nem eszik, és nem iszik; azt mondják rá: »Ördöge van.« Eljött az Emberfia. Eszik-iszik, és azt mondják rá: »Lám, a falánk, borissza ember, a vámosok és a bűnösök barátja!« Az Isten bölcsességét azonban művei igazolták.” (Mt 11,16-19)

Tornay Krisztina Petra SSND elmélkedése

Jézus szavai egyfajta tehetetlenségről szólnak: a néphez szól, a sokasághoz. S úgy látja őket, mint akiknek nem lehet kedvére tenni: sem a furulya, sem a tánc, sem a siralom, se a zokogás nem kelt bennük együttérzést, kapcsolódási vágyat. S Keresztelő Jánosban a túlzott aszkézist, Jézusban ennek hiányát róják fel. Lehetséges, hogy a „nép” maga sem tudja, mit is szeretne, mire vágyik: esetleg semmire, csak hogy kapjanak ingyen kenyeret és élő vizet  – ahogy a szamariai asszony mondja, csakis azért, hogy „ne kelljen idejárnom a kútra vízért…” vagyis könnyebbüljön kicsit az életem, a munkám, szűnjenek a terheim. 

A nép így tekintve arctalan tömeg, nincs személye, nincs szíve, nincsenek elvei, elköteleződései. A személytelenség félelmetes megjelenítője ez a kép: az a lehetőség, hogy tudunk – akár a nép részeként, akár azon kívül is - idegenek lenni önmagunk belső hangjától. El tud zárulni bennünk a kapcsolódás saját lelkünk mélyéhez, érzékeny, finom, gyengéd valónkhoz, ahol olyanok vagyunk, mint a gyerekek, abban az értelemben, ahogy Jézus  használja ezt a képet. 

Ennek a belső meghasonlásnak a jele, hogy elégedetlenek, kritikusak, fölényesek vagyunk és megítéljük egymást. És önmagunkkal is ezt tesszük. S talán nem is vesszük észre, hogy Isten felé is ez az attitűd uralkodik el bennünk: Ő sem azt teszi, úgy és akkor, amikor arra szükség lenne, elhagyja a jó embert és engedi a rosszat érvényesülni, nem csap le az igazságtalan vagy hazug szóra, nem bünteti meg az ellenünk vétőket. 

Ehelyett közénk érkezik, mint egy gyermek, és türelemmel várja a növekedést, a gyümölcsöt, Isten országának érkezését. S ezt éljük meg mi is az adventben: türelemmel várakozunk, készülünk arra, hogy közénk érkezzen, megjelenjen ott, ahol mi vagyunk.

Az Isten bölcsességét azonban művei igazolták. (Mt 11,19)

Olyan, mint a fa, melyet folyóvíz mellé ültettek, mely idejében gyümölcsöt érlel. (Zsolt 1)

Advent 2. hete, szombat

december 14.

Sir 48,1-4.9-11 Zsolt 79 Mt 17,10-13

„Ekkor értették meg a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik.” (Mt 17,13)

Bagyinszki Ágoston OFM elmélkedése

Advent második hetének újdonsága, hogy nagy erővel megjelent az olvasmányokban Keresztelő Szent János marcona alakja (néha más próféták társaságában). A próféta mindig a Lélek embere, aki hűséges élete példájával tanít minket. János teljességgel Isten Szavára hagyatkozik, így Isten hűségéről tesz tanúbizonyságot. A próféta hűsége tehát nem csupán erkölcsi karakterjegy, hanem a szellem tüzének az örökkévalóság felé mutató, fizikai megjelenésen átütő megnyilatkozása.

Az adventi idő arra hív, hogy Keresztelő Szent Jánosra tekintve állhatatosan törekedjünk a hűség megélésére, bensőleg készüljünk karácsony ünnepére, amely majd a hűséges Istent soha nem látott módon nyilatkoztatja ki nekünk. A Roráték hajnalai lehetőséget kínálnak arra, hogy csendben, a Lélek vezetésére figyelve elmélyüljünk Isten ígéreteiben, és felfedezzük, hogy a valódi ünnepi öröm valójában Isten irántunk való hűséges szeretetében gyökerezik.

Advent 3. vasárnapja (Öröm vasárnap)

december 15.

Szof 3,14-18a Iz 12 Fil 4,4-7 Lk 3,10-18

Nézzétek Isten az üdvösségem! Iz. 12,2.

Advent harmadik vasárnapja az örömé: az öröm meglep. Vágyunk rá, olykor számítunk is rá, mégis megdöbbent, máskor zsörtölődünk, mert hiába várjuk, nem érkezik. Az igazi mély öröm ajándék, mindig van benne rácsodálkozás.

Advent harmadik vasárnapja a pásztoroké: az egyszerű embereké, akik meglephetők. Köztük jó társaságban vagyunk, magunkra ismerhetünk. Mögöttük egy fárasztó nap, ugyanolyan, mint az összes többi. Bajlódás a nyájjal – mert a bárányok koránt sem olyan puha, fehér barikák, mint a mesekönyvekben, hanem koszosak, csapzottak, büdösek és állandóan éhesek. Aztán éjjel minden elnyugszik, elcsendesül … Vagy mégse? … Angyalok, fény, szavak: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek.” (Lk. 2,10)

Az öröm kimozdít a félelemből. Szavakra fakaszt, hálára, énekre, imára. Erről szólnak a mai szentírási részek, erről jövendöl Izajás (Iz. 12) és Szofóniás (Szof. 3,14-18), erre buzdít Pál (Fil. 4, 4-7). Mindegyikben ott a ne félj, mert az Úr közel. 

Amikor ezt felfedezzük, az olyan, mint a karácsony – és nemcsak karácsonykor!

„Hallgass az életedre. Lásd meg micsoda felfoghatatlan titok hordozója. Unalmasságában és fájdalmában nem kevésbé, mint izgalmasságában és örömében: érintsd, ízleld, szagold, míg végül feltárul előtted szent, rejtett esszenciája, hisz végső soron minden pillanat kulcsfontosságú, és az élet maga kegyelem.”

Advent harmadik vasárnapja erre hív: a felfedezés örömére!

Advent 3. hete, hétfő

december 16.

Szám 24,2-7.15-17a Zsolt 24 Mt 21,23-27

„Így beszél, aki felfogja az Isten szavát…”; „Így beszél a mélyreható tekintetű ember…” Szám 24,2-7.15-17a

Révay Edit OCV elmélkedése

Bileám (Bálám), a néprontó, a mélyreható tekintetű mezopotámiai jós, királyi szolga, szamár hátán elindult királya parancsát teljesíteni, hogy átkot szórjon a választott népre, ám ekkor váratlanul találkozott a meglepetések Istenével, és Isten Lelke leszállott rá, és átok helyett áldást mondott. „Így beszél Bileám, Beor fia, így beszél a mélyreható tekintetű ember. Így beszél, aki felfogja az Isten szavát, látja a Mindenható arcát, Istentől kap választ, a szeme megnyílik; Mily szépek, Jákob, a sátraid, és a hajlékaid, Izrael! Mint a szétterülő völgyek s a kertek a folyó mentén! Mint az Úr ültette tölgyek s a cédrusok végig a parton. Miként a víz ömlik vedreiből, oly bőven árad ivadéka is. Királya hatalmasabb lesz Agágnál, és királysága dicsőségre emelkedik.”

Parancsra a választott nép rontására indul, de helyette reményteli prófétai jövendölés születik szívében. Igen-igen, hát persze, a Szentlélek…, nyugtázhatjuk, de érezzük, kell itt lennie valami másnak is… Mi lehet a titka Bileámnak? Miért mondhatja magáról, hogy felfogja Isten szavát, szeme megnyílik, Istentől kap választ, látja a Mindenható arcát? Ő maga válaszol, amikor azt mondja magáról, hogy Bileám, a mélyreható tekintetű ember. Itt a titok nyitja! Nem kell különleges képességet birtokolni, elég csupán nyitottan, befelé figyelve mélyreható tekintetűvé, halló fülűvé, értő szívűvé válni, és amikor szívünkkel, elménkkel, lelkünkkel egyszerre figyeljük és fogadjuk be Isten szavát akkor egyre inkább felfogjuk majd és megnyílik szemünk is, és felfedezzük a Mindenható arcának vonásait embertársainkban és önmagunkban is és szépnek, dúsnak, bőven áradónak látjuk majd a világot és benne egymást, olyannak, mint az Úr ültette cédrusok. 

„Így beszél Bileám, Beor fia, így beszél a mélyreható tekintetű ember. Így beszél, aki felfogja Isten szavát, birtokolja a Magasságbeli tudását, látja a Mindenható arcát, Istentől kap választ, a szeme megnyílik: Látom őt, de nincs még itt; nézem őt, de nincs még közel. Csillag támad Jákob (törzséből), és királyi pálca kél fel Izraelből.”

Advent 3. hete, kedd

december 17.

Ter 49,2.8-10 Zsolt 71 Mt 1,1-17

Fehérváry Örs Jákó OSB elmélkedése

"Ó Bölcsesség, Te a Fölséges szájából származol, átfogod a világot véges végig,
jósággal s erővel rendeztél el mindeneket. Jöjj el, s irányítsd szívünk-lelkünk
bölcsességed útján.”
Ezzel az antifónával keretezzük Mária hálaénekét az adventi időszak első kiemelt köznapjának vesperásán.
Ó Sapientia! – sóhajt fel a mélyből ez az imádság. Nem a hatalmasok teljesítményekkel hencegő büszkeségével, hanem a megváltottak hálájával szólítjuk meg a Bölcsességet. Mária hálájával tekintünk arra az Úrra, aki az éhezőket betölti, a kicsinyeket felemeli. Ő nem puszta emberi bölcsesség, tapasztalatok vagy tanulás útján megszerezhető tudás, hanem Személy, Isten öröktől születő Fia, a teremtés ősmintája, a világot és benne minket elrendező Élet és Erő. Ő a Mária méhében megtestesült Názáreti Jézus. Mikor megszólítjuk, ahhoz fordulunk, akinek arcán felragyogott és mindmáig felragyog Isten dicsőségének ismerete (vö. 2Kor 4,6). Azé az Istené, akit együtt keresünk. Aki után vágyakozunk, akit szemlélni és megismertetni szeretnénk.

Advent 3. hete, szerda

december 18.

Jer 23,5-8 Zsolt 71 Mt 1,18-24

„Emmánuel.” (Mt 1,23)

Vida-Baráth Márta elmélkedése

Van egy Still Face elnevezésű kísérlet, amelyet először a 20. század második felében végeztek el. Résztvevői: az anya és kisgyermeke. Az anya egy ideig válaszkészen, bevonódva, elérhetően reagál gyermeke jelzéseire, majd pedig egy rövid kitekintés után rezzenéstelen arccal néz rá, s csak kb. egy perc múlva reagál újra a gyermek jelzéseire. A kicsi, amikor észreveszi a változást, hogy édesanyja nem reagál rá többé semmilyen módon, mindent megtesz, mindent aktivál eszköztárából, csak hogy újra helyreálljon a biztonságos kötődésen alapuló kapcsolódás; ezközeiből kifogyva pedig szívet tépően sírni kezd.

A kísérletet sokszor, sokféleképpen elvégezték nemcsak külföldön, hanem Magyarországon is; volt alkalmam beszélgetni egy édesanyával, aki elmesélte, mennyire nehéz volt számára nyugodt, rezzenéstelen arccal, minimális választ sem megengedve nézni a gyermekét; mennyire kibírhatatlan volt egyik pillanatról a másikra lezárni a biztonságos kapcsolódás jól működő útvonalait még ilyen rövid időre is.

Én elképzeltem Istent, ahogy beül a székbe, s elérhetően, válaszkészen, pozitívan bevonódva ott van gyermekével, biztonságot ad neki, átöleli, beszél hozzá, aztán…

• aztán kordbársony nadrágjába kapaszkodva próbál nem nyúlni felé, amikor a gyermek felé nyújtja kezét; 
• aztán összeszorított arcizmokkal próbál nem visszamosolyogni, amikor a kicsi választ várva gőgicsél; 
• aztán nyakizmait megmerevítve próbál nem arra nézni, ahová kisfia mutat kérlelő tekintettel – és így tovább.

Az én képzeletemben – kétség nem fér hozzá – Isten bizony nem bírja ki, hogy ne válaszoljon élő tekintettel, arckifejezéssel, játékos vagy vigasztaló kézmozdulattal, egy hangos szívdobbanással. Úgyhogy Istent a képzeletbeli szervezők kizárják ebből a kísérletből: a kísérlet szempontjából értékelhetetlen az ő egy perce, mert nem tud nem elérhető, nem válaszkész, nem bevonódó lenni; mert velünk lévő, velünk élő Isten.

Isten válasza a kísérletre: „Velünk az Isten” (Mt 1,23).

Advent 3. hete, csütörtök

december 19.

Bír 13,2-7.24-25a Zsolt 70 Lk 1,5-25

Heródesnek Júdea királyának napjaiban élt egy Zakariás nevű pap, aki Ábia papi osztályába tartozott. Felesége Áron törzséből származott, és Erzsébetnek hívták. Mindketten igazak voltak Isten előtt, és feddhetetlenül éltek az Úr parancsai és törvényei szerint. De nem született gyermekük, mivel Erzsébet magtalan volt, és már mind a ketten éltesebb korúak voltak.
Amikor Zakariás egy alkalommal osztályának rendjében szolgálatot teljesített Isten színe előtt, ráesett a sors, hogy a papi szolgálat szokása szerint az Úr templomába menjen, és bemutassa a tömjénáldozatot.
A tömjénáldozat órájában nagy tömeg imádkozott a templomon kívül. Akkor az áldozati oltár jobb oldalán megjelent Zakariásnak az Úr angyala. Láttára Zakariás zavarba jött, és félelem szállta meg. Az angyal azonban így szólt hozzá:
„Ne félj, Zakariás! Könyörgésed meghallgatásra talált. Feleséged, Erzsébet fiút szül, és Jánosnak fogod hívni. Örömöd és vigasságod lesz ő, és sokan örülnek majd születésének. Nagy lesz az Úr előtt: bort és részegítő italt nem iszik, sőt már anyja méhében betelik Szentlélekkel. Izrael fiai közül sokakat megtérít Istenükhöz, az Úrhoz. Illés szellemében és erejével fog színe előtt járni, hogy az atyák szívét a fiak felé fordítsa, az engedetleneket az igazak lelkületére vezesse, és az Úr iránt készségessé tegye a népet.”
Zakariás erre megkérdezte az angyalt: „Miből tudhatom meg mindezt? Hiszen már öreg vagyok, és feleségem is éltesebb korú.”
Az angyal így válaszolt: „Én Gábor vagyok, az Isten színe előtt állok, aki azért küldött, hogy beszéljek veled, és meghozzam neked ezt az örömhírt. De mivel nem hittél szavamnak, amely majd valóra válik annak idején, megnémulsz, és nem tudsz beszélni a beteljesedés napjáig.” A nép várta Zakariást, és csodálkozott, hogy annyit késlekedik a templomban. Amikor pedig kijött, nem tudott megszólalni. Ebből megértették, hogy a templomban látomása volt. Intett nekik, de néma maradt. Mihelyt szolgálatának napjai elmúltak, hazament.
E napok után felesége, Erzsébet méhében fogant, de öt hónapon keresztül titkolta. „Így tett velem az Úr – mondta –, arra méltatott e napokban, hogy elvegye szégyenemet az emberek előtt.” (Lk 1,5-25)

Tornay Krisztina Petra SSND elmélkedése

Magtalanság, szégyen, hitetlenség, megöregedettség, félelem, elnémulás, titkolás. E szavak súlyosan peregnek a történet során, komor, sötét felhőként az esemény felett. 

A szövegből kiderül: Zakariás könyörgött gyermekért, de eddig nem kapott választ Istentől, s hiába voltak feddhetetlenek feleségével együtt, Isten mintha nem törődött volna velük: Erzsébet szégyenével, Zakariás vágyakozásával.  Hosszú-hosszú évekig csend volt, s ők beleöregedtek ebbe a helyzetbe.

Éltesebb korban, a reményéről lemondva éri Zakariást az angyal üzenete. Az angyal ugyanolyan lelkesen, örömmel közli a jó hírt, mint Mária esetében, sőt, többet mond János küldetéséről: idézi az ószövetségi Illés próféta példáját, örömről, vígasságról, a szív megtéréséről, Szentlélekkel telt erőről beszél, a visszatérő ártatlanság, kiengesztelődés idejét ígéri. 

De Zakariás nem derül fel, nem mer örülni. Látszólag ugyanúgy kérdez, mint Mária: az emberi körülmények akadályait említi.  Kérdése talán bizalmatlan volt, ő maga talán zárt, megcsontosodott. Hitetlennek nevezi az angyal és büntetést kap: nem tud szólni. Ezután elszigetelődik, csendessé válik. Felesége, Erzsébet más okból hallgat: ő titkolja, amit már tud: hogy vénségére gyermeket fogant. 

Sok időre volt szükségük, hogy elhiggyék, öregedő és lassan elszáradó életük helyett Isten irgalmasan,  gondoskodóan, kiválasztva őket, szeretettel teli jövőt, életet, reményt szán nekik. 

A történet az idővel való megbékélésre hív: a várakozás, Isten hallgatása is megélni való idő, az ígéretnek is megvan az ideje és az ígéret beteljesedését is lassan, az időben haladva éljük át. 

Advent 3. hete, péntek

december 20.

Iz 7,10-14 Zsolt 23 Lk 1,26-38

A hatodik hónapban az Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.” E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. Az angyal ezt mondta neki: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.” Mária megkérdezte az angyalt: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta és mondta neki: „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni. Íme, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében, s már a hatodik hónapban van, noha meddőnek mondták, mert Istennél semmi sem lehetetlen.” Mária így válaszolt: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” Erre az angyal eltávozott. (Lk 1,26-38)

Tornay Krisztina Petra SSND elmélkedése

Az angyal belépett Máriához, aki egy városkában élt, eljegyzett hajadonként. A legendák és az ezeket követő szakrális ábrázolások szerint dolgozott: font vagy éppen vízért ment. A nyugati keresztény ábrázolások sokasága szerint imádkozott, olvasott, elvonult egy szobába. 

Ahol és ahogyan éppen volt, oda lépett be Isten angyala. 

Találkozásuk dinamikus: köszöntés, zavar, gondolkodás, bíztató szavak, ígéret, kérdés, bíztatás, egy híradás az Erzsébettel történt csodálatos eseményről, válasz. Alig néhány mondat, alig néhány szó. 

S erre az angyal eltávozott és Mária ismét ott maradt, a kisvárosban, a házában, eljegyzett hajadonként. A közbeeső rövid időben történt minden: Isten megszólította, hívta, amire Mária bizalommal válaszolt és elfogadta a hívást. Lehet, hogy csak néhány perc volt, lehet, hogy hosszabb idő, de ez az angyali látogatás lett Mária életének a titka, a mindent megfordító, mindenre választ adó, lassan kibontakozó, apránként megértett hivatás. Mindegyikünk hivatásának mintája, örömhír. 

Advent 3. hete, szombat

december 21. 

Én 2,8-14 v. Szof 3,14-18a Zsolt 32 Lk 1,39-45

„Örülj és ujjongj egész szívedből!” Szof 3,14

Bagyinszki Ágoston OFM elmélkedése

Advent harmadik hete örvendezésre hívott minket. Ez a meghívás nem elsősorban a felszínes derűre vonatkozik, hanem egy mélyebb játékosságra, amely Isten gyermekeihez méltó. Karácsonyhoz közeledve felsejlik előttünk a Királyi Gyermek archetipikus képe, aki jobb kezében aranyalmát, bal kezében aranyvesszőt tart. Ez a játékos és mégis uralkodói méltóságot sugárzó Jézus ábrázolás a megtestesült Isten szeretetének kettős jellegét tükrözi: játékosságot és komolyságot, gyermeki könnyedséget és isteni tekintélyt.

A földkerekséget megjelenítő aranyalma Krisztus korlátlan játékerejének a szimbóluma. Az aranyvessző pedig a jog és igazságosság érvényesítését jelképezi: azt az önkontrollt, ami által Isten szeretetteljes uralma megvalósul. Ez a kettő együtt hozza létre az Istengyermeknek azt a kisugárzását, amely teljesen átjárja karácsony lelkületét. Isten hatalma nem rideg és személytelen, hanem derűs és gyermeki, mert a világot nem pusztán uralja, hanem szereti és csodálkozva gyönyörködik is benne.

A Királyi Gyermek játékossága arra emlékeztet minket, hogy az igazi öröm a szeretet szabadságából fakad. Ez a derű képes áthatolni a komor fontoskodás és a mérgező cinizmus falain. Assisi Szent Ferenc – aki maga is e játékos istengyermekség jegyében talált önmagára – figyelmeztetett: ha elveszítjük ezt a belső derűt, bűnbánatban forduljunk Istenhez, tisztítsuk meg szívünket, és engedjük, hogy a belső szabadság öröme újra átragyogjon életünkön. Valójában csak így tudjuk befogadni a karácsonyi evangéliumot!

Engedjük, hogy ez az öröm, ez a játékos istengyermeki lelkület újra átjárja a szívünket és lélekben megfiatalítson minket! Ne féljünk játszani, nevetni, örülni – mert Isten gyermekeinek ez az öröme valójában a leghitelesebb tanúságtétel. Karácsony a jászolban fekvő Istengyermek képével rávezethet a játékosság és komolyság egységére: a világ Istené, aki viszont felszabadult szent játékra hív minket!

Advent 4. vasárnapja

december 22.

Mik 5,1-4a Zsolt 79 Zsid 10,5-10 Lk 1,39-45

„Uramnak anyja jön hozzám” (Lk 1, 43)

Tömördi Viktor OFM elmélkedése

Advent utolsó napjaiban a tekintetünk Máriára figyel, hiszen a születés közeleg, a szülőanya Mária. Ezért köszönti Erzsébet Máriát. Erzsébet köszöntése lesz
a mi köszöntésünk is. Ebben a köszöntésben elsősorban Erzsébet hite fogalmazódik meg. S az ő hitén keresztül a mi hitünk is egyetlen mondatba
sűrűsödik: „Uramnak anyja jön hozzám”. A hit alapja az Úrban való hit. Őbenne, az Úrban rejlik az Atya és a Fiú örök kapcsolata. Hiszen az Úristen szavunk
egyszerre az Atyaistennek és a Fiúistennek is szól. Erzsébet az a hitvalló asszony, aki először ismeri fel a születendő Gyermekben az Úristen atyai és fiúi
természetét. Ez az első hitvallás. A magzatban együtt rejtőzik mindkét isteni személy. Erzsébet hitvallása a mi adventünk is, mert Jézus Krisztusban, az
Atyaisten Fiában az Istenséget ismerjük fel. Erzsébet imája örömteli, pedig ő, az idősebb rokon megalázkodik Mária előtt. Köszöntésében még benne rejlik a
születésre való várakozás kicsinyke ideje. A lélek örömét az adja meg számára, hogy Máriában az Úristen anyját köszöntheti.