(Jn 3,16–18)
János evangéliumának több szakaszában Jézusnak olyan szavaival találkozunk, amelyek Isten egész működésének szinte összefoglalásai, értelmezési kulcsai.
Az a szakasz, amelyet ma, a Szentháromság ünnepén olvasunk (Jn 3,16–18), és amely a Jézus és Nikodémus között zajló beszélgetés részét képezi, egyike ezeknek az alapvető szakaszoknak.
Nem az egyetlen, mint mondtam, vannak más szakaszok is.
Gondoljunk a 6. fejezet 39–40. verseire, ahol Jézus azt mondja: „ez annak az akarata, aki küldött engem: hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam az utolsó napon. Ez tehát az én Atyám akarata: ha valaki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én föltámasztom őt az utolsó napon”.
Vagy gondoljunk a 12. fejezet 47. versére, amikor Jézus megismétli ugyanazokat a szavakat, amelyeket ma hallunk, mintha a lényeget ismételné: Ő nem azért jött, hogy elítéljen, hanem hogy üdvözítsen.
Íme, ezekben a szakaszokban Jézus az életnek, az üdvösségnek, az Atyaisten művének „teológiai” értelmezését adja. Ez mindenekelőtt eltér attól az értelmezéstől, amelyet a vallásos emberek várnának.
Miért?
Mert a „vallásos” közgondolkodás az, miszerint az ember vétkezik és Isten büntet. Vagy éppen ellenkezőleg, az ember helyesen viselkedik és Isten megjutalmaz.
Azonban Isten nem csak hogy nem kárhoztat, még csak meg sem ítél. Azáltal, hogy a világba jön és emberré lesz, Isten valamiképpen aláveti magát az ember ítéletének, az emberi elutasításnak, megbélyegzésnek.
De Isten még mindezzel az emberi gonoszsággal szemben sem ítél, mert maga az ember az, aki így cselekedve kizárja magát a szeretetből, ítélkezik önmaga fölött, felfedi saját bűnét. Jézus testben való eljövetele nyilvánvalóvá teszi az ember bűnét, engedetlenségét.
Ezzel a nyilvánvaló ténnyel szemben Isten végre megteheti, amire vágyik, amiért jött, vagyis üdvözíthet: ott, ahol az ember elveszítette önmagát, [Isten] elérheti őt és ott felfedheti szeretetét.
És ezért minden, ami velünk történik, értelmezhető és megtapasztalható úgy, mint Isten átvonulása, aki ezen az eseményen belül akarja megmutatni nekünk szeretetét, meg akar gyógyítani bennünket, meg akarja nyitni a szemünket, vissza akar vezetni az útra, testvérekkel akar megajándékozni bennünket; egyszóval aki meg akar váltani minket. Rajtunk múlik, hogy megtanuljuk-e az életet így, ezzel a tekintettel, ezzel a hittel szemlélni.
Az evangélium emlékeztet bennünket, hogy megváltottak vagyunk. Nem kell önmagunkat megváltanunk, nem kell egyedül törekednünk arra, hogy megszabaduljunk a bűntől vagy a haláltól. Ez már megtörtént egyszer és mindenkorra, már minden megadatott nekünk.
Az ember feladata az, hogy megmaradjon a kapott ajándékban, megőrizze azt, és köszönetet mondjon Annak, akitől minden ajándék származik.
Úgy tűnik számomra, hogy az ajándék és hála ilyen dinamikája elmondhat nekünk valamit a Szentháromság életéről és arról az igazi életről, amelyre mindannyian meghívottak vagyunk.
+ Pierbattista