(Jn 4,5–42)
A nagyböjti vasárnapok olvasmányai, különösen a most is tartó „A” évben, felkínálják számunkra annak lehetőségét, hogy növekedjünk a tanítványi életben. A mai szakasz az elmúlt vasárnapiakkal együtt egy hosszú keresztségi katekézist alkot, amit nem tudunk teljesen megragadni. Ezért csak néhány kiindulópontot adunk.
Nagyböjt első vasárnapján a pusztába vitettünk, ahol megismerhettük szívünket, ahol feltárult, hogy kik vagyunk és kihez tartozunk. A második vasárnap egy magas hegyen a tanítvány lassacskán megtanulja hallgatni és látni Jézust, az ő életét önmaga teljes odaajándékozásában.
Ezen a harmadik vasárnapon lehetőségünk van arra, hogy felfedezzük, milyen vágy él szívünk mélyén.
A hely, ahol ez történik, Szikar, Samaria egyik városa, ahol Jézus Júdeából Galilea felé tartva elfárad az utazástól, megáll egy kútnál, miközben tanítványai elmennek a városba, hogy ennivalót szerezzenek (Jn 4,3–8). Itt találkozik Jézus egy samariai asszonnyal, és hosszú, bonyolult beszélgetésbe kezd vele, amelyben úgy tűnik, a két beszélgetőpartner nem érti egymást.
Mégis, ez a nő, aki félreérteni látszik Jézus szavait, kis lépésekben fokozatosan hitre ébred.
Az első lépés abból ered, hogy Jézus egyszerűen csak szóba áll vele: Jézus kezdeményezi a beszélgetés, nem az asszony. Ez nagyon meglepi a nőt: „Hogy lehet, hogy zsidó létedre inni kérsz tőlem, aki samariai asszony vagyok?” (Jn 4,9) Jézus valóban elkerülhette volna, és el is kellett volna kerülnie ezt a beszélgetést több okból: azért, mert beszélgetőpartnere samariai, vagyis eretnek; azután azért, mert egy férfival él, aki nem a férje, vagyis a Törvény szerint házasságtörő, bűnös; és végül egyszerűen azért, mert nő, és egyetlen Írástudó sem állna le nyilvánosan egy nővel beszélni.
Jézus azonban beszél vele. „Én vagyok az, aki veled beszélek”, mondja neki a beszélgetés végén (Jn 4,26).
És úgy beszél vele, hogy nem tesz neki szemrehányást és nem tart neki katekézist; egyszerűen csak inni kér tőle.
A második lépés arra készteti a nőt, hogy felismerje, van valami önmagában, ami elillan előle, valami, ami hiányzik neki, valami, ami csak kinyilatkoztatás által lehet az övé: „Ha ismernéd Isten ajándékát…” (Jn 4,16).
Olykor a samariai asszonyhoz hasonlóan úgy véljük, abban van az egész életünk, amit már ismerünk, mindennapi szokásaikban, múltunkban, de ez nem így van. Igazi arcunk még felfedezésre vár.
Mi az az ajándék, amire az asszony szomjazik anélkül, hogy tudná?
Nem az a víz, amelyre gondolt. A szomjúság, ami benne él, szomj az Atya lélekben és igazságban imádására (Jn4,23), vagyis arra, hogy szeretetben imádja őt.
János evangéliumában az igazság az üdvösség terve, amit Isten az emberiségnek szán, az a terv, amelyet beteljesíteni jött Jézus, amely által Isten és ember közössége újra megszilárdul: erre szomjazik igazán az ember.
A samariai asszony bizonyos értelemben szimbóluma az elveszett emberiségnek, amelyet kiüresített a szomjat nem oltó szeretetek hajszolása.
Csak a Jézussal való kapcsolatban, a Vele folytatott párbeszédben nyílik ki újra a horizont: nem kevesebbre teremtettünk, mint erre a szeretetre szóló meghívásra.
Jézus kezdi a párbeszédet és ő is fejezi be.
Olyan kijelentéssel zárja, amire az asszony nem tud mit válaszolni. Jézusnak az a fontos kijelentése, hogy „Én vagyok, aki veled beszélek”, azt mondja, hogy Ő, aki ismeri és betölti az ember szomját, most jelen van, és ehhez nincs mit hozzátenni.
Most teret nyer a hit, ami a nő futásával veszi kezdetét a város felé, népe felé, akik felé megismétli a meghívást, amely Jézus első, övéihez szóló szavait visszhangozza: „Gyertek és lássátok!” (Jn 1,39)
Ezután az asszony eltűnik, a hit tere megnyílik mások számára, mint valami olyan találkozás, ami jóval fertőz meg: „Még sokkal többen hittek az ő szavára, az asszonynak pedig azt mondták: »Most már nem a te beszéded miatt hiszünk, hanem mert mi magunk hallottuk, és tudjuk, hogy ő valóban a világ Üdvözítője.«” (Jn 4,41–42)
+ Pierbattista