Magdalai Mária a szombatot követő első nap korán reggel elmegy a sírhoz, hogy megkenje Jézus testét, ám azt látja, hogy a sírt elzáró kőtömböt elmozdították, és megérti, hogy valami történt (Jn 20,1). Az egyetlen lehetséges dologra gondol, vagyis arra, hogy valaki elrabolta az Úr testét.
Nem találja meg azonnal a Feltámadottat, aki rá vár.
Ő, majd pedig Péter és János először egy másfajta tapasztalatot élnek át, egyszerűen kezdik megsejteni, hogy valami új történt.
Húsvét reggelén az első dolog, ami történik, hogy létezik egy újdonság.
Amit mindenki magától értetődőnek vett, amire mindenki számított, aminek a megtörténte természetes volt, az valójában valami újnak ad teret.
A Húsvét első nagy üzenete, hogy történhet valami új, valami más.
Ezért az első lépés a Húsvét napja felé az, hogy alázatosan elfogadjuk a hallatlannak, az újnak, olyasvalaminek a lehetőségét, amit pusztán az elménk nem tud produkálni.
Gyakran rezignáltan éljük az életet, és már megszoktuk, hogy valami új, valami számunkra szép dolog soha nem történhet meg. Azonban az újdonság létezik.
De mi ez az újdonság?
Nagycsütörtökön láttuk Jézus útját, aki az Atyától jött, és arra készült, hogy visszatérjen az Atyához: az idő elérkezett (Jn 13,1).
Ám azután eljött a halál, és a halál azt a benyomást keltette, hogy megtöri ezt az utat; minden módon igyekezett, hogy még Jézus is nála, az ő házában fejezze be földi útját. De nem így történt.
Valóban, Mária elmegy a sírhoz, és azt gondolja, hogy a halálra talál, de nem azt találja meg.
A sír üres, a halál háza megsemmisült: valaki erősebb volt (vö. Lk 11,22) a halálnál.
Magdalai Mária a sírhoz megy, hogy szomorú adóját lerója a halálnak. Illatszerekkel megy oda, mert az egyetlen dolog, amit tehet, hogy a halál bűzét befedje a szeretet illatával. Ez az egyetlen dolog maradt, amit megtehet.
Meg vagyunk győződve arról, hogy a halált mindig a sarkon találjuk, hogy a halál ott vár ránk, lesben áll és azt mondja nekünk, hogy mindaz, amiben hiszünk, valójában nem létezik. Ott van azért, hogy azt mondja, legszebb reményeinknek is az a sorsa, hogy egy sírba zárva örökre vele maradjanak.
Így a halál életünk urává, gazdájává válik, és végül érte élünk: hatalmat adunk neki, hogy a markában tartson bennünket, azzal a megrögzött gondolattal élünk, hogy felé tartunk, mint Magdalai Mária a sír felé.
Ám a halál ezen a reggelen nincs ott, hogy az asszonyokat várja. Mária nem talál mást, csak a Feltámadottat; de a halált többé nem találja.
A Húsvét második szép üzenete tehát az, hogy a halál nem létezik többé. És ez valóban csodálatos hír, egyike azoknak, amelyek valóban képesek megváltoztatni az életet.
Úgy, ahogyan megváltozik Péter és János élete. Mária híradására ők is a sírhoz mennek (Jn 20,3).
Ők azonban többet tesznek: bemennek (Jn 20,6.8). Az evangélium elidőz ennél a belépésüknél: egyikük előbb érkezik, a másik később, de előbb lép be, majd azután a másik is bemegy…
Talán egyszerűen csak hangsúlyozni akarja ennek a belépésnek a fontosságát, és hogy mindenkinek megvan a maga ideje arra, hogy belépjen. Azonban előbb vagy utóbb mindketten bemennek. Belépnek a halál helyére, a halál birodalmába, és azt látják, hogy üres: Jézus kijött onnan. Látják, hogy a halál minden szimbóluma, az összes eszköz, amelyet a halál arra használt, hogy magához kösse az embereket, ott van a földön vagy külön helyen összehajtogatva (Jn 20,5–7); többé nincs szükség azokra, többé senkit nem tartanak megkötözve. A halál többé már nem burkolja be az életet, hatalmát vesztette.
Az evangélium szerint a másik tanítvány, miután látta ezt, „hitt” (Jn 20,8): hinni tehát azt jelenti, hogy a dolgok mélyére látunk, hogy felismerjük, a test hiánya nem rablást jelent, hanem egy megvalósult új életet. A tanítvány hiányt lát, és hiszi, hogy ez a hiány valójában teljesség.
Ez az, amire ma mindnyájan meghívást kapunk: lépjünk be a halál helyeire, álljunk meg ott, a sír szélén, hogy lássuk és higgyük, hogy bár a halál továbbra is ijesztő, valójában már nincs ereje.
Arra meghívott személyek vagyunk, hogy ott éljünk a sír küszöbén, mintha egy határt, egy átjárót tartanánk nyitva, hogy folyamatosan átéljük ezt a halálból az életre vezető mozgást.
Hogy lássuk: a halál jelei még mindig jelen vannak, bennünk és körülöttünk, de higgyünk ebben a nagyszerű, abszolút újdonságban, az „erősebben”, aki azért jött a világba, hogy legyőzze azt az ellenséget, akivel az ember egyedül soha nem tudott volna szembenézni.
+ Pierbattista