(Jn 14,15–21)
„Ha szerettek engem” (Jn 14,15)
Ezzel a kijelentéssel kezdődik Húsvét hatodik vasárnapjának evangéliuma (Jn 14,15–21).
Úgy tűnik, az egész további szakasz ettől a bevezető feltételes mellékmondattól függ. Minden attól függ, hogy szeretjük-e az Úr Jézust vagy sem.
Szeretni Őt az előfeltétel, az ajtó, amely kinyílik minden következmény előtt, amelyet a rákövetkező versek leírnak.
Az első az, hogy ha szeretjük őt, megtartjuk parancsolatait.
Ez azt jelenti, a Törvénynek való engedelmesség, amely a bűnnel megjelölt ember számára lehetetlen volt, most ismét lehetséges a megváltott ember számára, aki szeretetben él. Az ember egyedül, csak saját erejéből képtelen az engedelmességre: Izrael egész története ezt tanúsítja, mert a bűn kikezdi a bizalmat, és így a kapcsolatot. A bűn által megjelölt ember jelet kér, próbára teszi az Urat, végül saját félelmének, azon törekvésének engedelmeskedik, hogy egyedül mentse meg magát. Aki szeret, annak számára más az élet, és annak a jele, hogy valaki szeret, éppen az engedelmesség, vagyis bízni a másik szavában, azt követni.
A második, hogy ha szeretjük őt, Jézus kérni fogja az Atyát, és az Atya egy másik Paraklétoszt ad nekünk, aki velünk marad mindörökre (Jn 14,16). A paraklétosz jogi kifejezés, amely azt a személyt jelöli, aki az eljárás során a vádlott mellé áll és mindenkivel szemben előmozdítja védelmét. Ezért azok számára, akik szeretik az Urat, nincs többé semmiféle kárhoztatás. Valójában János evangélista szerint a vádló az ördög, aki a mi bűnünket helyezi a középpontba, aki bűnösként, fizetésképtelenként kezel bennünket. A Paraklétosz viszont emlékeztet bennünket arra, ami éltet bennünket, emlékeztet bennünket arra, Aki a bűneinkért meghalt, Aki meghalt, hogy megbocsásson nekünk.
Többé már nem csak bűnösök vagyunk; és többé már nem vagyunk árvák sem (Jn 14,18). És ez a harmadik következmény, ami azoknak adatik, akik az Úr Jézust szeretik. Emberek vagyunk, akikhez az Úr folyamatosan visszatér, és új módon tér vissza, felajánlva nekünk saját életét, saját kapcsolatát az Atyával.
Ez a Jézus és az Atya közötti kapcsolat láthatatlan marad azok előtt, akik nem hisznek és akik nem szeretnek: Jézus ugyanis azt mondja, hogy Húsvétja új korszakot nyit meg, amelyben a világ többé nem látja őt (Jn 14,19). Azok viszont, akik hisznek, új módon fogják őt látni, új módon fogják ismerni, megtudják, hogy az Atya Jézusban van és Jézus az Atyában.
Ez azért fog megtörténni, mert a tanítványok ugyanabbanaz életen osztoznak majd, amelyben az egyik a másikban él, mert aki szeret, az részt vesz ebben a kapcsolatban, ami egy szeretetkapcsolat.
Jézus pontosítja a 20. versben: „Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, és ti bennem, én pedig bennetek”: már nem csak arról van szó, hogy tudják, Jézus az Atyában él és az Atya Jézusban. Van valami új, valami nagyszerű: „…és ti bennem, én pedig bennetek”.
Vagyis ugyanaz az élet, amelyben az Atya és a Fiú osztoznak az egyetlen Lélekben, most megadatik azoknak, akik hisznek, és ők ugyanezt az életet élik, ugyanezt az életet hordozzák magukban.
„Ha szerettek engem”, mondja Jézus a szakasz elején.
Ha szeretetben élünk, ez a horizont nyílik meg előttünk, az igazi, új kapcsolatokat teremteni képes Élet horizontja.
Az Egyház a szeretetnek ez a tere, ahol az Atyának az Élete árad, aki Krisztusban él, aki pedig bennünk él.
+ Pierbattista