(Jn 20,19–31)
A mai evangéliumi szakaszban a tanítványokat az utolsó vacsora termébe bezárkózva találjuk.
János evangélista egyértelműen hangsúlyozza ezt. Kétszer is említi (Jn 20,19.26), hogy a helyiségnek, ahol a tanítványok tartózkodtak, az ajtajai be voltak zárva. A 19. versben ennek a bezárkózásnak az okát is megvilágítja: a félelem.
A tanítványok tehát féltek, és tudjuk, hogy a félelem bezár, megbénít.
Ám nem a félelem az egyetlen ok. Van egy másik is: a tanítványok valójában azért zárkóztak be az utolsó vacsora termébe, mert nem vártak senkit. Jézus halála után számukra minden véget ért, többé már nem volt mit várniuk. Valamiképpen egy sírba voltak bezárva, éppen úgy, ahogyan néhány nappal korábban Jézus.
Jézus azonban éppen ott jön el, oda lép be. Virágvasárnap olvastuk, hogy Isten stílusa az, hogy meglátogat, belép az életbe, új életet hoz.
Íme, a Feltámadott folytatja a látogatást, ahogyan azt számtalanszor tette szenvedése és halála előtt. Akkor is meglátogat, amikor az ember többé már nem vár semmit, amikor úgy gondolja, már semmi új nem történhet. Akkor az Úr érkezik.
Felkeresi övéit, akik félelmeik sírjába zárkóztak, és helyreállítja a kapcsolatot, újra megnyit egy megszakadt kapcsolatot. Különös módon teszi ezt Tamás apostollal. Azt mondhatjuk, hogy az Úr tanítványai iránti szeretete különféle módokat és odafigyelést ismer, kinek-kinek a szüksége szerint.
Mivel pedig Tamás nem volt jelen korábbi eljövetelekor és nem képes hinni, Jézus megkeresi őt.
Ennek a találkozásnak két vonását emeljük ki.
Az első a test által történik: kezek, lábak, oldal, sebek…
Amint Jézus szenvedése előtt testének konkrétságában szokott találkozni az emberekkel – megérintve és hagyva magát megérinteni, simogatva, ölelve... –, úgy a hitetlen Tamásnak is felajánlja Jézus, hogy testét érintse, lássa, szeresse. Ahogyan teste által gyógyította a betegségek sebeit, úgy gyógyítja Tamás sebeit, az ő hitetlenségét.
A második jellemző arra vonatkozik, hogy Jézus meghívja Tamást arra, hogy lépjen túl a fizikai momentumon.
Miután Jézus megmutatta sebeit és azt kérte, hogy érintse meg, az evangélista nem tesz említést arról, hogy Tamás valójában milyen gesztussal él (Jn 20,27): néhány verssel korábban a Magdalai Máriával találkozva Jézus azt kérte, hogy ne tartóztassa, ne állítsa meg érintésével (Jn 20,17).
Mindkét esetben újfajta „érintésről” van szó, a Jézussal való találkozásról szerzett másfajta tapasztalatról, mint ami Húsvét előtt volt szokásos. Jézus azt kéri, hogy megújult hittel induljunk el, amely képes arra, hogy ne álljon meg az Ő keresztre feszített testénél, amely képes megtanulni, hogy az Úr egyházi és lelki testét érintse meg.
Mondhatjuk, hogy ennek, a hitbeli kapcsolatra szóló meghívásnak az a célja, hogy kivezesse az apostolokat a sírjukból, csigaházukból, félelmeikből, reménytelenségükből.
Így ők is képesek lesznek felkeresni, elérni az embereket ott, ahol vannak, a maguk helyzetében, és képesek lesznek megtenni azt, amit Jézus tett velük, vagyis megnyitni a szemeket egy új tapasztalatra, hogy beengedjenek egy kis fényt. Az első keresztény közösség a Feltámadottal való találkozásnak ebből a tapasztalatából született meg, aki nekik adta a Lelket, és kiküldte őket az utolsó vacsora terméből. Így pedig ez a kicsiny Egyház is képessé vált megérinteni koruk és minden idők szegényeinek és keresztre feszítettjeinek sebeit, meggyógyítani megannyi magánytól, elszigetelődéstől, félelemtől beteg testet.
Ez az evangélium idén aktuálisabb, mint valaha.
Egyrészt mert magunkon viseljük annak a súlyos élménynek a nyomát, hogy nem érinthetjük egymást, nem foghatunk kezet, nem ölelhetjük meg egymást. Másrészt talán arra kaptunk meghívást, hogy új, mélyrehatóbb módon „érintsünk” az Úrról szerzett közös tapasztalatunkból kiindulva, aki saját élethelyzeteinkben keres fel bennünket, megérinti sebeinket, megnyit bennünket arra, hogy önmagunkat mint egyetlen Testnek a tagját ismerjük fel.
+ Pierbattista