(Mt 5,17–37)
Máté evangéliumának hosszú szakaszát, amelyet ma olvasunk (Mt 5,17–37) a hegyi beszéd összefüggésében kell elhelyezni, amelyhez tartozik.
Jézus mindenekelőtt meghirdeti a boldogságokat: ez annak bejelentése, hogy Isten Országa, amiről a próféták beszéltek, és amit századok óta vártak, végre most elérkezett.
A próféták meghirdették, hogy Isten Országa boldogságot hoz a szegényeknek, vigasztalást a szomorúaknak, szabadságot a foglyoknak (vö. Iz 61,1).
Most Jézus kijelenti, hogy mindez mindenki számára beteljesült.
Múlt vasárnap azt a szakaszt hallottuk, amely közvetlenül követi a boldogmondásokat, és amelyben Jézus azt mondja, hogy a tanítványok a föld sója és a világ világossága.
Ezekkel a képekkel Jézus azt erősíti meg, hogy Isten Országa, amely elérkezett, a tanítványok életében tárul fel, akik arra kaptak meghívást, hogy a maguk életében tetteikkel mutassák meg, hogy Isten Országa jelen van az emberek között.
Beszédét folytatva Jézus még konkrétabban fogalmaz: melyek azok a tettek, amelyek megcselekvésére a tanítványok meghívást kaptak? Ezek leírásában Jézus a régi Törvényre utal, megvizsgálva néhány viselkedési módot és megnyitva őket egy újfajta igazságosságnak, egy új erkölcsnek.
Ez az átmenet egy olyan dinamikát tükröz, mely jellemző az Újszövetségben, és amely még világosabban látható Szent Pál leveleiben: mindenekelőtt a kegyelemnek, Isten irgalmának a hirdetése van, amely ingyenesen éri el az embert. Azután merül fel annak igénye, hogy viselkedésünket ahhoz igazítsuk, ami bennünk történt.
Azt mondhatjuk, hogy aki felfedezi Isten Országának jelenlétét a saját életében, annak már nem elég többé a régi igazságosság. Nem elég már a törvények megtartása, nem elég többé arra szorítkozni, hogy kötelességünket pontosan megtegyük. Új életmódra, a kapcsolatok új módjára; a szeretet új módjára van szükség.
A mai evangélium valami többről szól, valamiről, ami messzebbre megy. Azt mondhatjuk, hogy az ember szívéről beszél, aki ma arra kapott meghívást, hogy új módon viselkedjen, mert új időben él.
Nem arról van szó, hogy valami többet tegyünk, különben a beszéd logikája szerint semmi nem változott volna meg: továbbra is volna egy törvény, amelyet be kell tartanunk azért, hogy üdvösségre jussunk, Jézus pedig csak egy, a többinél kicsit követelőzőbb mester volna.
A beszéd viszont egészen mást mond: aki eljutott az üdvösségre, többé már nem szabad arra, hogy úgy viselkedjen, mint korábban, nem tud már megelégedni egy törvény megtartásával, bármilyen jó és szent törvény legyen is. Nem tud mást tenni, mint odaadni az életét.
Ezért beszél Jézus egyértelműen egy ugrásról, egy fordulatról, amit meg kell tenni a régi Törvényt tisztelve, és ismétli többször az antitézist: „Hallottátok, hogy megmondatott […] én azonban azt mondom nektek”. Nem azért, mert Jézus azt javasolja, hogy el kell hagyni a régi Törvényt, hanem mert egészen más lett a motiváció, mely az élet minden területét áthatja, minden tettet és magatartást, minden kimondandó szót, minden, akár személyekhez, akár dolgokhoz fűződő kapcsolatot. Mint mondtuk, többé már nem a teljesítendő kötelességek közegében vagyunk, hanem a kapott kegyelem közegében, amelyre hasonló ingyenességgel válaszolni meghívottak vagyunk. A szeretet mérhetetlen.
Amikor Jézus azt mondja, hogy nem azért jött, hogy eltörölje a Törvényt, hanem, hogy beteljesítse, akkor azt mondja, hogy a Törvény igazi értelme, igazi szándéka éppen az volt, hogy az embert elvezesse a szeretetnek és ingyenességnek ahhoz a többletéhez, ami csak olyan szívből fakadhat, mely hálás mindazért, amit kapott és megbecsüli azt.
+ Pierbattista