A most vasárnapi evangélium (Lk 20,27–38) eltérő szövegkörnyezetbe illeszkedik, mint az elmúlt vasárnapok szakaszai.
Eddig Jézust követtük Jeruzsálem felé tartó útján, ma azután látjuk őt, miután belépett a Szent Városba. Itt, a 20. fejezetben a Templom környezetében az evangélista különféle vitákat mutat be Jézus és az írástudók, és – mint jelen esetben – a farizeusok között. Különféle témákról szólnak a Jézussal folytatott viták, amelyek azonban együtt olvasva segítenek minket, hogy teljesebb képet kapjunk a mai, feltámadásról szóló szakaszról. A fejezet Jézus tekintélyének latolgatásával kezdődik (2. vers); Jézus ismét Keresztelő Jánosról és az ő prófétai szerepéről beszél (3–8. vers); majd a szőlősgazda és a gyilkos szőlőművesek példázata következik (9–19. vers), amely Jézusra vonatkozik, az ő Jeruzsálembe jövetelére és halálára, jóllehet ő a mindenkinél nagyobb próféta; azután van egy kérdés a császárnak fizetendő adóról (20–26. vers), mert a rómaiaknak adják át Jézust, hogy kivégezzék; ezt követi a feltámadásról szóló szakasz (20–27. vers) a Dávid alakjára vonatkozó kérdéssel. A Messiás – mondja Jézus – Dávid fia lesz, de Dávid Ura is (41–44. vers).
Ezek a szakaszok természetesen önmagukban is fontosak, azonban együtt olvasva röviden bemutatják Jézus történetét, életét, küldetését, halálát és feltámadását. Az egész evangélium egy szintézisét alkotják: Jézus a Keresztelő János által felkent Messiás. A szőlő példázata Isten szava hirdetésének szolgálatát képviseli, melyet előbb a próféták, végül Jézus gyakorol. Ő Galilea városaiban és utoljára Jeruzsálemben hirdeti az evangéliumot, kéri a szőlőműveseket, hogy fogadják el, ők azonban visszautasítják, és ezáltal ítéletet vonnak önmagukra. Átadják a császár embereinek, hogy kivégezzék, és harmadnapra föltámad. A feltámadás után a tanítványok megértik, hogy Jézus nemcsak Dávid fia, a Messiás, hanem Dávid Ura is.
Ebben az összefüggésben megértjük, hogy a feltámadásról szóló szakasz elővételezi azt, ami Jézus sorsa lesz.
Jézus beszélgetőtársai ebben a vitában a szadduceusok (Lk 20,27). Mindeddig Jézus elsősorban a farizeusokkal csapott össze, akikkel a fő vitatémák morális jellegűek voltak, a Törvény értelmezésére és megtartására vonatkoztak.
A szadduceusokkal folytatott párbeszéd nem annyira etikai jellegű: a szadduceusok az arisztokrácia egy csoportját képviselték, kizárólag a Pentateuchus tekintélyére hagyatkoztak, és elutasították a farizeusok szóbeli hagyományát és vitáit.
Nem hittek a feltámadásban (Lk 20,27), így kérdésük provokáció, mely a témát akarja jelentéktelenné tenni, hogy szentesítsék, hogy a feltámadásnak nincs értelme és nem oldja meg az élet drámáját.
Mivel nem hisznek a feltámadásban, elbeszélnek egy halálesetet, ami fájdalmas történet is, melyben nyilvánvaló minden olyan emberi erőfeszítés hiábavalósága, haszontalansága, ami le akarja győzni a halált.
Jézus a provokációjukra adott válaszában elsősorban a feltámadásba vetett hitről szól. Azt mondja, hogy a hit a feltámadásban nem filozófiai fejtegetés gyümölcse, hanem abból az egyszerű ténymegállapításból fakad, hogy Isten gyermekei (Lk 20,36): „hiszen többé már nem halhatnak meg, mert olyanok, mint az angyalok, és mivel a feltámadás fiai, az Isten fiai”.
Tehát a hit a feltámadásban azt jelenti, hogy van bizalmuk, olyan Atyában bíznak, aki nemcsak jó, és ezért nem hagyja el gyermekeit, hanem aki képes megsemmisíteni az élet ellenségét, a halált.
Jézus azt is mondja, hogy létezik más életmód is. A feltámadásban való hit megadja a lehetőséget ahhoz, hogy már mostantól kezdve más életet éljenek. Olyan életet, amelyben az Istennel való kapcsolat lehetőség arra, hogy szabadok maradjanak a halálfélelemtől. Mert a halál az az ellenség, amely képes szomorúvá tenni az életet, mint annak az asszonynak az életét, akiről a szadduceusok beszéltek, egy asszonyét, akit arra használtak, hogy megpróbálják valamelyest megfosztani a halált a hatalmától.
Hát, úgy tűnik, hogy Jézus azt mondja, ez többé nem szükséges, mert aki bízik az Atyában, az élő marad, és nem halhat meg többé (Lk 20,36), nem kell többé arra törekednie, hogy önmaga számára mindenáron túlélést biztosítson, hanem mostantól megízlelhet egy olyan életet, amely tudja, hogy nem hal meg.
A kapcsolat Istennel a mi feltámadásunk.
És ez igaz Jézusra is az immár közelgő órában, amikor alávetik a halálnak: Jézus az Atyával való kapcsolata, engedelmessége, bizalma által győzi le a halált.
Ha a bizalom hiánya arra készteti az embert, hogy maga keresse az élet útját, akkor paradox módon eltávolodik az Atyától és a halálba hull. Az Atyába vetett bizalom örökkévaló kapcsolatban tartja őt Istennel, ami az élet garanciája. Minden meghal, ami nem kötődik Istenhez, ami nincs kapcsolatban Vele, ami megáll a természetnél vagy a Törvénynél. Nem véletlen, hogy a szadduceusok Mózest, vagyis a Törvényt idézik.
A Törvény azonban nem képes legyőzni a halált, ahogy az asszony esetében is csak a legesetlenebb módokon próbálta megkerülni azt.
Aki azonban önmagát és életét Istenre bízza, amint Jézus a kereszten, az többé nem halhat meg.
+ Pierbattista