A számos alkalom között, amikor Jézus az emberekkel találkozik, van néhány, amelyben a másik személynek „nagy” hite van. Maga Jézus ismeri ezt el, és valamiképpen példaként állítja őket a tanítványok és a sokaság elé.
Ilyen a kafarnaumi százados esete (Lk 7,1–10), aki arra kéri Jézust, hogy gyógyítsa meg kedves szolgáját.
Ugyanabban a 7. fejezetben Jézus megigazultan bocsát útjára egy nőt, aki követte őt egy farizeus, Simon házába, és a szeretet heves gesztusait gyakorolta Jézus felé. Amikor elbocsátja, azt mondja neki, hogy a hite mentette meg őt (Lk 7,50).
Ugyanezt mondja a vérfolyásos asszonynak (Lk 8,48), de idézhetnénk más eseteket is.
Mit jelent, hogy nagy a hitük és hogy megszerzi számukra azt a csodát, amire szükségük van?
Ezekből az esetekből kiindulva úgy tűnik számomra, hogy annak van nagy hite, aki nem is gondolja magáról, hogy hisz, aki nem aggodalmaskodik saját hite miatt. Azok, akiket nagy szükség, nagy fájdalom vagy nagy szeretet hajtott az Úrhoz.
A kicsik hite nagy.
Ez az előfeltevés teszi érthetővé a mai evangéliumi szakaszt (Lk 17,5–10), ami egy olyan fejezetben szerepel, amely a közösségi élet különböző vonásaival szembesít.
Ma két kérdést kell megfontolnunk, a hit és a szolgálat kérdését, de ez a két kérdés egyetlen horizonton helyezkedik el, a nagyság és kicsiség dialektikájának horizontján.
Az első részben a tanítványok azt kérik Jézustól, hogy hadd legyen nagy hitük. Jézus pedig azt válaszolja nekik, hogy elég olyan kicsi hit, amilyen kicsi egy mustármag, az egyik létező legkisebb mag.
Azért mondja ezt, hogy megóvja őket annak kísértésétől, hogy a hit dinamikájára a nagyság, a hatalom, a képesség, a siker optikáján keresztül nézzenek: a hit nem tesz minket naggyá, sem jobbá, mert a hit annak a magatartása, aki mindig újra gyermekké lesz, aki nem szűnik meg csodálkozni, kérdezni, vágyni.
Nem növekedve érhető el, hanem ha kicsivé és tiszta szívűvé válunk a boldogmondások szellemében.
Nem véletlen, hogy Jézus gyakran a tanítványok szemére veti, hogy kicsinyhitűek (Lk 8,22–25): annak mutatkoznak, mert szükséghelyzetben engedik, hogy leterítse őket a félelem, mivel elégtelennek érzik saját erejüket. A szegények viszont nem saját erejükre hagyatkoznak és képesek a szükséget imádsággá, állhatatos imádsággá formálni.
Amikor azonban a hit valóban nagy, és szegény szívből születik, akkor meglepő az eredménye: ismét megszilárdítja az embert a teremtés fölött gyakorolt jó uralmában, tehát valamiképpen minden újra az ő tekintélye alá helyeződik – elég egyetlen szó, és a fák is engedelmeskednek (Lk 17,5).
Bizonyos értelemben ugyanezt a dinamikát találjuk a szakasz második részében (Lk 17,7–10).
Ott is van valaki, aki nagynak tartja magát, amikor megtette minden kötelességét.
Azonban ez nem így van: Jézus követése nem teszi a tanítványokat fontos személyekké megannyi előjoggal és kiváltsággal, mert az egyetlen kiváltság, hogy szolgák lehetünk.
Amikor valaki úgy él, mint a szolga, aki elégedett azzal, hogy szolga, akkor válik tekintélyessé, akkor rendelkezik az igazi hatalommal, azzal, hogy odaadja életét.
Jézus gyakran tér ki arra a dinamikára, mely szerint csak az igazán nagy, aki képes befogadni, szolgálni, utolsónak lenni.
Aki tekintélyét más kiváltságokra akarná alapozni, olyanná válna, mint az a gazda, aki parancsol és elrendel: de hatalma nem különbözne bármely más e világi hatalmaskodóétól.
+ Pierbattista