A mai szakasz (Lk 16,1–13) közvetlenül követi és példázatos stílusával folytatja Lukács evangéliumának az irgalmasság múlt vasárnap hallott példabeszédeit is tartalmazó 15. fejezetét.
A mai részlet meglehetősen különös: Jézus egy intézőről beszél, aki tisztességtelen módon látja el feladatait; munkaadója ezt észreveszi, és a példázat nagyobb része azokról a fortélyokról szól, amelyeket az intéző kifundál, hogy ebből a kellemetlen helyzetből szabaduljon. És végül a gazda dicséri őt találékonyságáért.
A múlt vasárnapi példabeszédekkel összevetve látszólag úgy tűnik, hogy Jézus egészen más tárgyra tért. Azonban lehet, hogy mégsem.
Van néhány közös mozzanat, amelyeket próbáljunk meg észrevenni.
Az első a nehézség mozzanata: múlt vasárnap volt egy fiú, aki nehéz helyzetbe került, mert elhagyta otthonát, ma van egy intéző, akit mesterkedései közben rajtakaptak.
Mindkettő olyan bajban találja magát, amit voltaképpen kicsit magának keresett.
A nehézség mindkét esetben saját, emberi erőből megoldhatatlan, amint azt jól kifejezik az intéző szavai: „Mitévő legyek most, hogy uram elveszi tőlem az intézőséget? Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek.” (Lk 16,3)
A mélyponton mindkettő összeszedi magát, hogy eldöntse, mit kell tennie.
Végül pedig egyik sem kíván mást, mint egy otthont, egy helyet, ahová visszatérhetnek miután megtapasztalták saját határukat, saját hibájukat, képtelenségüket arra, hogy elegek legyenek önmaguknak.
Tehát a mai példabeszédből ugyanazt az üzenetet sejtjük, mint a múlt hetiből.
Először is azt, hogy mindnyájan nélkülözők vagyunk: születésünktől fogva van egy adósságunk egyszerűen azért, mert az életet ajándékba kaptuk, ez az adósság pedig életünk során egyre növekszik.
Közülünk senki sehogyan nem tudja leróni ezt az adósságot: ez lehetetlen.
A példabeszédből az is következik, hogy ez nem nagy gond: a gazda nem támad haragosan az intézőre, nem számít arra, hogy azonnal megfizeti az adósságot. Sőt, időt ad neki, hogy valamiképpen rendezni tudja a dolgokat.
Ami fontos, az, hogy megtaláljuk annak a módját, hogy ne maradjunk adósságunkba, félelmünkbe zárva: elmondhatjuk, hogy van út, de csak egyetlen út van, és ez az, hogy felismerjük, mi az igazi gazdagság, az igazi javunk.
Az intéző rájön, hogy az igazi gazdagság a barátság, a testvéri kapcsolat, és mindent megtesz, hogy ezt megszerezze.
Ezt úgy teszi meg, hogy felhagy azzal, hogy másokat használjon saját meggazdagodására, ehelyett az anyagi javakat kezdi arra használni, hogy barátságra leljen. Vagyis felhagy azzal, hogy a gazdagságban keressen otthont, és kezd a testvérek között otthonra lelni. Éppúgy, mint a múlt vasárnapi példabeszédben a fiatalabb fiú, aki felhagy azzal, hogy önmagában és saját szeszélyeiben keressen otthont, és így újra rátalál atyja házára.
Jézus, amikor befejezi a példabeszédet, hozzáfűz egy nagyon komoly intést a gazdagságot illetően (Lk 16,9–13), mert jól tudja, hogy a javak utáni fékezhetetlen sóvárgás elhomályosíthatja az ember látását és elhitetheti vele, hogy ezek a javak elegendőek az életéhez, az öröméhez.
Ez így van a történelem kezdetétől: a bűnös hajlam, amelyet Isten Káin szívében kuporogni lát (Ter 4,7), nem más, mint az a kielégíthetetlen sóvárgás, aminek a csillapításáért bármit megtenne az ember.
Valójában Jézus kijelenti, hogy az anyagi javak, még ha sok van is belőlük, kevesek, és tisztességtelenek (Lk 16,11–12): kevesek, mert nem elegendőek ahhoz, hogy életet adjanak; tisztességtelenek, mert életet ígérnek, még ha képtelenek is betartani az ígéretet.
Mégis, aki ebben a kevés és tisztességtelen dologban hűséges lesz, használja anélkül, hogy úgy vélné, ez minden, és úgy él, mint azok a nélkülözők, akik megosztják másokkal, amijük van, akkor végül ebben az osztozásban megtalálja az igazi gazdagságot.
Olyan gazdagságot, amely képes elcsitítani a sóvárgást, és segít olyan otthonra találni, ahol végre élhet.
+ Pierbattista