A mai evangéliumi szakaszt (Lk 15,1–32) értelmezhetjük az első vers fényében: „A vámosok és bűnösök is mindnyájan odamentek hozzá, hogy hallgassák.”
A szakasz tehát azzal a képpel indul, amelyben azt látjuk, hogy ahol Jézus van, ott vannak vámosok és bűnösök is, akik azért közelednek hozzá, hogy hallgathassák.
A versen belül egy névmásnál időzünk el, amely azon személyek csoportjára vonatkozik, akiket az evangélista „vámosoknak és bűnösöknek” nevez, amikor azt mondja, hogy ők mindnyájan Jézushoz közeledtek: „mindnyájan”.
Azt mondhatjuk, hogy éppen ez a „mindnyájan” botránkoztatja meg személyek egy másik jelenlevő csoportját, melyet farizeusok és írástudók alkotnak: ami megbotránkoztatja őket, az pontosan ez, vagyis az, hogy Jézus fogadja a bűnösöket is, tehát az, hogy Jézus mindenkit elfogad.
A Jézus által elmondott három példabeszéd többek között e mennyiségjelzők körül forog.
Az elsőben egy emberrel találkozunk, akinek száz báránya van, és abból egyet elveszít. Ezért otthagy kilencvenkilencet, hogy megkeresse az egyetlenegy elveszettet. Megtalálja, hazaviszi, visszavezeti a többihez; úgy tűnik, hogy nem nyugszik, amíg újra nincs meg mind.
A másik egy asszonyról szól, akinek tíz drachmája van, elveszt belőle egyet. Ő is keres, és nem nyugszik, amíg újra nincs tíz, amíg nincs meg újra mind.
A harmadikban van egy apa. Ennek az apának két fia van, egyikük messzire megy. Majd miután sok rossz fát tett a tűzre, hazatér. Ekkor a másik vonul el, nem akar otthon maradni most hazatért fivérével. Ennek a két fiúnak az apja nem lel nyugalmat, amíg mindkét fiú újra vele nem lesz.
Ezzel az értelmezési kulccsal tehát világossá válik, hogy a probléma épp itt van, ebben a mindegyikben.
Egyrészről ott van Isten, aki szívében hordja a mindenkinek szánt üdvösség utáni vágyat.
Lukács evangéliuma első lapjaitól kezdve hallottuk újra meg újra: amikor Jézust néhány nappal születése után szülei bemutatják a templomban, egy Szentlélekkel eltelt idős ember látja őt és felismeri benne azt az ajándékot, amit Isten ad az emberiségnek minden nemzet üdvösségére (Lk 2,31).
Másrészt ott van az ember két, csak látszólag ellentétes hajlam között: van az elveszett ember, mint a kisebb fiú és van a méltatlankodó ember, aki elutasítja, hogy elveszettként tekintsenek rá. Ők azok, akik úgy vélik, hogy méltók az üdvösségre, mint a farizeusok, akikkel az 1. versben találkozunk.
Mindkettő téved, hibás a látásuk, téves a nézőpontjuk.
Az előbbiek azt hiszik, hogy nincs többé joguk, hogy hazatérjenek; az utóbbiak úgy vélik, csak nekik van joguk ehhez. Mindkettő téved, mert egyiküknek sincs joga rá, hanem ez az otthonlét mindenki számára kegyelem és élet.
Az Isten üdvössége utáni vágy tehát olyan úton valósulhat meg, amely során az ember visszatér egy testvéri élethez, amiből senki sincs kizárva, olyan úton valósulhat meg, amely során az ember lemond arról, hogy ő határozza meg, ki üdvözül és ki nem.
Jézus ezért megszüntet minden kategóriát: számára nincsenek farizeusok, vámosok, bűnösök, mindnyájan egyaránt elveszett és megtalált fiak, akik arra kaptak meghívást, hogy testvérek legyenek, hogy együtt alkossák azt az új családot, amelyben mindenkinek helye van.
Jeruzsálem felé tartó útján ma Jézus még egy lépést tesz, ismét megvilágítja útja értelmét: Jeruzsálemben Jézus odaadja életét mindenkiért, hogy az elveszett és megosztott emberiség újra egy legyen egyetlen, megosztottságok, osztályozások és megkülönböztetések nélküli családban.
Azonban ennek a megbotránkoztató újdonságnak az elfogadása a szoros kapu, amelyen át be lehet lépni a házba: amint az elmúlt vasárnapokon láttuk (vö. C év 21. vasárnap), nem az marad kívül, aki hibázott, hanem az, aki úgy gondolja, hogy előbbre való másoknál, hogy többet érdemel, aki féltékeny arra a testvérre, akit az Atya ingyenesen és örvendezve fogadott haza.
+ Pierbattista