A mai evangéliumi szakasz (Lk 14,25–32) kivezet minket a vendéglátó farizeus házából (Lk 14,1.12), és ismét útnak indít.
Az úton lét témája, mint már többször említettük, fontos és mindig szem előtt kell tartani, mert Jézus ezen útjának pontos célja van: Jeruzsálem.
Az út célja ma is értékes értelmezési kulcsokkal szolgálhat számunkra.
A mai szakaszban háromszor ismétlődnek olyan szavak, melyek a célról, a beteljesedésről szólnak (Lk 14,28.29): Jézus megállt, az őt követő sokasághoz fordult, és utal arra, hogy komolyan kell venniük ezt a követést, hogy az tökéletesedhessen, hogy teljessé válhasson.
Nos, ezek a beteljesedésre vonatkozó szavak nagyon fontosak és gyakoriak Lukács evangéliumában.
Megjelennek Jézus nyilvános működésének kezdetén, amikor a názáreti zsinagógában Jézus felkel, olvas néhány verset Izajás prófétától, és kijelenti, hogy ott, abban a pillanatban beteljesedett az üdvösségnek ez az Igéje (Lk 4,21).
Visszatérnek egy stratégiai szempontból fontos helyen, az evangélium közepén, amikor kezdetét veszi Jézus Jeruzsálem felé tartó útja: „amikor beteljesedésükhöz közeledtek felemeltetésének napjai, elhatározta, hogy útra kel Jeruzsálem felé” (Lk 9,51).
És végül visszatérnek a szenvedést megelőzően, az utolsó vacsora alkalmával ötször (Lk 21,22.24; 22,16.37.38), majd a feltámadást követően, amikor a Feltámadott magyarázza övéinek, hogy valóban meg kellett történnie mindannak, amit megjövendölt, hogy beteljesülhessen az Atyától ajándékozott üdvösség (Lk 24,44).
Jézus úton van élete beteljesedése felé és figyelmezteti tanítványait az ő életük beteljesedésére. Jézus életének beteljesedése dicsőséges, feltámadt teste: de ez a mi célunk is, nincs más célunk, ez az a cél, ami felé törekszünk.
Mivel épp az ő életének beteljesedése teszi lehetővé a mi életünk beteljesedését, ami nem más, mint az ő élete beteljesedésének elfogadása és részesedés abban.
Azok a figyelmezetések, amelyeket a mai evangéliumban ad az Úr, annak az útját, módját jelzik, ahogyan ebbe a beteljesedésbe beléphetünk.
Úgy tűnik, hogy mind egy irányba tartanak, a felé a szabadság felé, ami egy új életstílust, a szeretet új mértékét teszi lehetővé.
Azt a szabadságot, amiről Jézus beszél, három lényeges területen kell keresni: szabadság a családi kötelékektől, önmaguktól és az anyagi javaktól.
Mindenekelőtt szabadság a családi kötelékektől, amelyekkel kapcsolatban Jézus nagyon erőteljes kifejezéseket használ, amikor azt mondja, hogy gyűlölni kell apjukat, anyjukat, feleségüket, fivéreiket és nővéreiket (Lk 14,26). Ezeknek a súlyos kijelentéseknek kettős jelentése van.
Az első, hogy az új élet nem a családból ered, hanem kegyelemből fakad: mindnyájan meghívottak vagyunk egy halálra, átmenetre, elszakadásra mindattól, amit a vér által örököltünk, amit az esendőség, a bűn jellemez, azért, hogy új életre keljünk, ami Isten élete bennünk. Csak ez az élet juthat el a tökéletes beteljesedésre.
A második, hogy ezeknek a kötelékeknek megvan az a kockázata, hogy olyan védett hellyé válnak, amelyekből biztonságot és életet nyerünk, így a múlthoz, a régihez horgonyoznak bennünket és megakadályoznak abban, hogy merjünk egészen az Úrban bízni.
Ez az, amit gyűlölni kell, vagyis el kell utasítani, felismerve, hogy ez olyan út, ami a halálba vezet.
Ám ez nem elég: ugyanabban a versben Jézus azt mondja, hogy önmagunkat is gyűlölnünk kell éppen úgy, ahogyan családunkat. E mögött ugyanazt a logikát látjuk, mely által abban a pillanatban, amikor önmagunkban és saját erőnkben keressük az életet és a biztonságot, végül a halál egyik útján találjuk magunkat.
Paradox módon csak a kereszt útja az élet útja: olyan út, amelyen megnyitjuk magunkat önmagunk teljes odaajándékozására anélkül, hogy saját érdekeinkre, saját sikerünkre gondolnánk.
Végül ott a meghívás az anyagi javaktól, az emberi, e világi biztonságtól való szabadságra. Ezt két példázaton keresztül látjuk, a torony és a háborúra készülő király példázatán keresztül (Lk 14,28–33). Két olyan példázat, melyek egy paradoxonra alapozottak, miszerint nem az valósítja meg művét, akinek több eszköze van, hanem éppen ellenkezőleg, az, akinek semmije nincs.
A követés ezt jelenti: elhagyni mindent, ami nem ad életet, legfeljebb annak látszatát, azért, hogy bennünk legyen Isten élete, és úgy szeressünk, ahogyan Ő.
+ Pierbattista