Évközi 22. vasárnap (C év)
Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
Múlt vasárnap láttuk, hogy Jézus Jeruzsálem felé tartó útjának ezen a szakaszán többször felhangzik a meghívás, hogy lépjünk be Isten Országába, engedjük, hogy ránk találjon az üdvösség. És láttuk, hogy nem könnyű megengedni, hogy ránk találjon az üdvösség. Nem azért, mert különleges teljesítményt igényelne, hanem mert arról van szó, hogy nem kiérdemelt, hanem mindenkinek szabadon ajándékozott üdvösség szoros kapuján kell bemenni.
A mai evangéliumi szakasz (Lk 14,1–7.8–14) is ebben az irányban halad: valójában két rövid elbeszélésről van szó, melyekben erőteljesen hangzik fel az evangéliumi paradoxon.
Az első (Lk 14,7–10) némileg furcsa: egy lakodalmon Jézus felszólítja asztaltársait, hogy ne az első helyeket foglalják el, kerülendő, hogy valaki más elküldje őket onnan az utolsó helyre.
Az elbeszélés sokkal köznapibb és aktuálisabb, mint ahogy az első pillantásra tűnik, mert nem egyszerűen arra szól a felhívás, hogy alázatosak és szégyenlősök legyünk, és természetesen nem csupán olyan kivételes alkalmat érint, mint egy ebédmeghívás: a felhívás arra szólít, hogy hitelesen éljünk.
Mert néha anélkül, hogy akár csak észrevennénk, az „első hely” után ácsingózva töltjük az életünket, ezzel teret engedve szívünkben a kapzsiságnak, a birtoklásvágynak, a versengésnek. Annak akarunk tűnni, akik nem vagyunk, jó benyomást akarunk kelteni. Aggodalmaskodunk amiatt, hogy vajon mások mit mondhatnak rólunk. Más szóval, el akarunk kerülni minden negatív helyzetet, minden fáradozást, mindent, ami korlátnak tűnhet. Szívünk ettől a nyavalyától beteg. Mindezt azért, hogy azt az illúziót kergessük, hogy nincs szükségünk senkire, vagy jobbak vagyunk, mint mások, vagy azért hogy még inkább értékeljenek vagy szeressenek bennünket.
A bibliai história gyakran említi ennek a dinamikának a példáit: az első éppen Ádám, aki ki akar térni az elől, hogy Istennek engedelmeskedjen, hogy olyanná legyen, mint Ő, hogy az első helyet megszerezze, és aki valójában az utolsó helyen találja magát, telve szégyennel, éppen úgy, mint a mai példázat megszólítottja.
És kívül kerül a paradicsomon, a méltóságon, kívül azon a helyen, amelyet az Úr Isten neki adott. Nem azért, mert Isten gonosz és büntet, hanem egyszerűen azért, mert amint Jézus is mondja ma, az ilyen, első hely megszerzéséért törtető életmód egy hazugság, és nem maradhat fenn sokáig, mint az a földre épült ház sem, amelyről a példabeszéd szól (Lk 6,49): az első viharra összedől, mert nincs alapja. A hazugsággal végül lényegében nincstelenként találja magát.
Ezzel szemben viszont az tud a saját helyén maradni, aki alázatosan éli Úr iránti engedelmes gyermekségét, aki képes meghallani a hozzá szóló Úr szavát, aki „barátjának” nevezi őt és meghívja maga mellé (Lk 14,10). Ő ismeri az Urat, elsajátította az ő szeretetének módját és őt ismeri az Úr.
Felidézve a múlt vasárnapi példázatot (Lk 13,22–30), azt mondhatjuk, hogy aki megéli önmaga igazságát, teremtett mivoltát, testvér voltát más testvérek mellett, az megy át a szoros kapun, és miután megérkezett gazdája elé, nem fogja szörnyű szavait hallani: „nem ismerlek téged” (Lk 13,27), hanem belép Vele az Ő házába.
A második „példázat” (Lk 14,12–14) a vendéglátás kontextusában marad.
Úgy tűnik, hogy a szakasz első részének folytatásaként olvasható, két hangsúllyal.
Az első, hogy ha valaki megtapasztalta, hogy az Úr szabadon meghívta őt, megtapasztalta, hogy érdemtelenül szeretett és tisztelt, akkor meghívott arra is, hogy ugyanígy tegyen az életben, hogy elsajátítson egy szabad és jó életmódot, mely nem önös érdekek megvalósítására törekszik, és amelynek mindenkivel együtt örvendezik minden haszon nélkül, kivéve azt, ami a szeretet öröméből származik.
A második, hogy ha valaki meghív téged anélkül, hogy arra érdemes volnál, ha nem hagyta, hogy kinn maradj, akkor megtanulod, hogy együttérző légy mindenki mással, és ne engedd, hogy bárki kint maradjon hívatlanul, otthontalanul.
Végül jelentéssel bír az a szövegkörnyezet is, amelyben ezek a példázatok elhangzanak: „egy szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt” (Lk 14,1).
Tehát a farizeusok egyik házában vagyunk, és elsősorban nekik szólt mindez.
Mert a szoros kapu, amelyen keresztül kell menni ahhoz, hogy bejussunk Isten Országába, főleg annak számára szoros, aki igaznak tartja magát, aki úgy véli, hogy megilleti őt az első hely még a hit közegében, az Istennel való kapcsolatban is.
Jézus hasonló környezetben beszél el ugyanilyen hangvételű példabeszédeket, melyeket két hét múlva, vasárnap hallunk majd: híres, megbotránkoztató példabeszédek, melyekben az Atya ünnepi lakomát rendez annak a fiának, aki a romlás mély távolságába jutott, majd a megbocsátás és szeretet szoros kapuján keresztül ismét befogadásra lelt otthon nagy ünnepléssel.
+ Pierbattista