Advent harmadik vasárnapjának evangéliumi szakaszában (Mt 11,1–11) ismét Keresztelő János alakjával találkozunk. Többé már nem a pusztában találjuk őt, ahol mindenkit megtérésre hívott és arra, hogy várják azt, Akinek el kell jönnie, hanem egy cellában Heródes Antipász által bebörtönözve és hallgatásra kényszerítve (vö. Mt 14,3–4).
A börtönben Jánosnak tudomására jutnak Jézus tettei és úgy érzi, kijátszották: olyan Messiás jövetelét hirdette, aki megtisztított volna (Mt 3,12), egy tüzes Messiást, aki végre helyre teszi a dolgokat, olyan Messiást, akit mindenki várt. Azonban a Róla hallott hírek egyáltalán nem felelnek meg ennek a képnek.
Ezért a kérdés, amellyel néhány tanítványát elküldi Jézushoz: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3). Létkérdés ez keresztelő János számára. Egész életét erre a Jézusra tette fel. Valószínűleg tudja, hogy ebből a tömlöcből nem kerül ki élve. Ezzel a kérdéssel mintha azt mondaná: te vagy-e az, akiért az egész életemet szenteltem és akiért meg fogok halni? Miért nem az történik, amit veled kapcsolatban hirdettem? Talán mindenben tévedtem?
Van valami furcsa Jézus szavaiban, aki nem ad egyenes választ a kérdésre.
Jézus azt üzeni meg Jánosnak, amit már János is tud, azt, ami éppen történik, ami mindenki szeme előtt zajlik. Az történik, hogy a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak…, az utalás világos: Izajás próféta több messiási jövendölésére vonatkozik.
Tekintsük hivatkozási alapként a 4. verset: „menjetek és mondjátok el Jánosnak, amit láttok és hallotok”!
Nemcsak látásról van szó, hanem hallásról is, vagyis meg kell érteni azt, hogy ami történik, éppen annak a Szónak a beteljesedése, amit Izrael századok óta hallott; arról van szó, hogy meg kell értenünk, hogy végül a két dolog megegyezik, hogy az, amit látnak, ugyanaz, mint amit fülükkel hallanak. Isten ígérete, az ő Szava teljesedik most be.
Ez pedig számunkra ma azt jelenti, hogy nem látunk, ha előbb nem hallgattunk meg, hogy a látásnak és a meghallásnak együtt kell járnia. Ha az élet történéseit a szívünkben hangzó Szó nélkül szemléljük, nem értjük meg annak az értelmét, ami éppen történik. Annyit látunk, amennyit hiszünk, nem pedig fordítva.
Jézus szavainak azonban van egy újdonsága. Amikor a messiási jövendöléseket idézi, Jézus válogat: valamit átvesz, valami mást pedig elhagy. Nem közli az idézetek egészét. Figyelmen kívül hagy mindent, ami bosszúról, büntetésről szól, miközben hangsúlyozza elfogultságát a szegények, az utolsók iránt, akiknek a jó hír szól. Idézi például Iz 61,1-et, amely szól a foglyok szabadulásáról: „hirdessem […] a foglyoknak a szabadulást”, de eltekint ugyanannak a mondatnak a második felétől, amely „Istenünk bosszújának napját” (Iz 61,2) említi.
Éppen ez az, ami annak kockázatával jár, hogy Jánost megzavarja, csalódást okozhat neki, vagy akár meg is botránkoztathatja. Ezért Jézus hozzáteszi a végén: „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.” (Mt 11,6)
Jánosnak, mint mindenki másnak, nehezére esik elfogadni ezt az újdonságot. Miután a pusztában mindenkit megtérésre hívott, most a börtönben neki kell megtérnie. Ez a legnehezebb megtérés, mert nem annyira a bűnei megvallásáról van szó, mint inkább istenképének megváltoztatásáról, más Istent kell elfogadnia, mint akit várt.
Nagyon erőteljes az a kifejezés, amelyet Jézus válasza befejezéseként használ, amikor annak lehetőségére utal, hogy megbotránkozhatnak Benne (Mt 11,6). Mondhatni, eljövetele szükségszerűen valami módon meg kell, hogy botránkoztasson minket.
Ám a botránkozásnak két típusa van.
Jó értelemben botránkozik meg az, akit ámulatba ejt egy ilyen Isten, aki kicsivé és szegénnyé lesz, hogy elérje a kicsiket és szegényeket; olyan Isten, aki elutasítja a bosszút és a hatalmat, és azt választja, hogy mindenkit szeressen. És van az a megbotránkozás, amelyet az tapasztal, aki bezárkózik ez előtt az újdonság előtt, aki nem tud elfogadni egy ilyen Istent.
A megbotránkozás e két típusa között van a megtérés tere, ahová ismét meghívást kapunk és amely egész életünket magában foglalja.
Talán e tekintetben újra kell értelmezni Jézus szavait a szakasz végén, amikor azt mondja, hogy Keresztelő János nagy ember, de aki a mennyek Országához tartozik, sokkal nagyobb (Mt 11,11).
Azt kell mondanunk, hogy az, aki a kegyelem által elfogadja Krisztus újszerűségének botrányát és engedi, hogy életét az átalakítsa, új életre születik: nem egyszerűen egy asszonytól születettnek az életére, hanem magának Istennek bennünk megnyilvánuló életére.
+ Pierbattista