A mai nappal új liturgikus év kezdődik, melynek során Máté evangéliuma kísér bennünket.
Advent első vasárnapján az evangéliumi szakaszt (Mt 24,37–44) abból a 24. fejezetből vesszük, amely a 25. fejezettel együtt az evangélium öt beszédéből az utolsót alkotja.
Ez az ún. „eszkatologikus” beszéd: a hamarosan bekövetkező drámai események előtt állva Jézus tanítványait inti, hogy legyenek éberek és tudják úgy átélni azt, ami történik, hogy semmihez nem ragaszkodnak annak bizonyosságán kívül, hogy az Úr visszatér.
Amennyire bizonyos, hogy az Úr visszatér, ugyanúgy bizonyos az is, hogy senki nem ismerheti az időket: a mai szakaszt egy olyan vers előzi meg (Mt 24,36), amelyben Jézus kijelenti, hogy senki nem ismeri a történelem beteljesedésének idejét, csak az Atya. Ugyanez a gondolat zárja a szakaszt (Mt 24,44), ami így keretet alkot, és értelmezési kulcsot kínál a szakaszhoz: az Emberfia eljön, de oly módon és olyan időben, amit senki nem ismer; ezért minden pillanatban készen kell lenni érkezésére.
Tehát nem az a fontos, hogy az időket ismerjük, hanem sokkal inkább az, hogy éberek legyünk, hogy tudjunk várni.
Úgy tűnik azonban, hogy komoly a veszélye annak, hogy erről az igazságról megfeledkezünk.
Jézus a vízözön felidézésével és újraértelmezésével ad példát. Noé kortársait úgy írja le, mint akik az élet szokásos dolgaival voltak elfoglalva: ettek, ittak, házasodtak (Mt 24,38). Nyilvánvalóan semmi rosszat nem csináltak, csak ezeket tették. Mindnyájan ezekkel voltak elfoglalva, mintha az élet csak erről szólna, mintha semmi más nem volna, így nem vették észre (Mt 24,39), hogy történik valami más.
Így van ez az Úr visszatérésével is (Mt 24,39).
Itt Jézus még határozottabb, amikor azt mondja, hogy két ember lesz egy mezőn, és az egyiket felveszik, a másikat otthagyják; két asszony őröl, az egyiket felveszik, másikat otthagyják (Mt 24,40–41). Vagyis mindketten ugyanazt teszik, nem pedig olyan eltérő dolgokat, ami igazolná az eltérő ítéletet. Nem arról van szó, hogy az egyik valami rosszat tett, vagy rosszabbat annál, amit a másik csinált.
Azonban a kettő közül az egyiket otthagyják, mert számára csak az létezett, az élet ott ért véget, nem ismert mást, nem várt mást, csak azt, amiben élt.
Tehát pontosan erről van szó: semmi többet nem kell, mint tenni ugyanazokat a dolgokat, az élet szokásos dolgait. Ám nyilvánvalóan másként kell tenni. Úgy, hogy közben tudjuk, hogy azok nem jelentenek mindent, hogy nem merül ki bennük az élet, nem azoknál ér véget a szemhatár: ezért, amikor az Úr eljön, ott lehet azokat hagyni, mert nem ott van az egész élet.
Tehát éljük úgy az élet szokásos dolgait, mint azt a közeget, ahol az Úr eljön, ahol ő megjelenik, ahol találkozhatunk vele.
Mindegyik jó dolog, az élet dolga. Azonban ha csak ezek vannak, ha nem várunk mást, akkor ezek romlásunkra lesznek. Ha ahhoz, amit teszünk, nem hiányzik semmi, ha meg vagyunk arról győződve, hogy elég ezeket tenni, akkor annak ellenére, hogy ezeket jó megtenni, ezek lesznek a halálunk.
A mai evangélium óva int bennünket az ellenkező véglettől is, amikor azt mondja, hogy mint a rabló, aki nem figyelmeztet előre, mikor jön, hogy betörjön, úgy tesz majd az Úr is, amikor eljön (Mt 24,43). Miért nem figyelmeztet előtte minket? Nem volna az jobb, nem segítene, hogy készen legyünk?
Valójában, ha tudnánk, hogy mikor jön el az Úr, felhagynánk mindenkori dolgainkkal, hogy őt várjuk. Abba a tévedésbe esnénk, hogy a készenlét azt jelenti, hogy abbahagyjuk a korábban említett dolgokat, a mindennapi élet dolgait: enni, inni, dolgozni, házasodni… Pedig az Úr éppen ott jön el, a köznapiban, a megszokotton belül, a mindennapi fáradozás közepette nyilvánul meg.
Kezdődik tehát az Advent: olyan időszak, amelyben semmivel nem kell többet tennünk, mint amit egyébként is teszünk, de semmivel kevesebbet sem. Nem kell abbahagynunk az élet dolgait, hogy az Urat várjuk, hanem egyszerűen csak úgy kell azokat élnünk, mint az Ő eljövetelének helyét, a Vele való találkozásunk közegét.
+ Pierbattista